A héber nyelv feltámadása

Szinte mindenkinek, aki hosszabb időre megjárta már Izraelt, van muris története, adomája a héber nyelvvel kapcsolatban. Még az ötvenes évek elején történt, társaságban, valahol Ramat Gan városában: egy finom, szemüveges úr, akit épp bemutattak egy nem kevésbé finom, idős hölgynek, azt kérdezte: „Ne haragudjon, nem találkoztunk mi már valahol?” Mire az idős, hölgy – összekeverve a szemüveget jelentő miskáfájim és a nadrágot jelentő michnászájim szavakat – ekképp szólt: „Vegye le a nadrágját, és megmondom, ki maga.”

A sztori magyarajkú körökben zajlott – de nem játszódhatott volna le a héber nyelv 19-20. századi feltámasztása, és jelesül Eliézer ben Jehuda nyelvújító tevékenysége nélkül. De valóban holt nyelv volt-e a héber, vagy Cecil Rothnak volt igaza, aki azt mondta: „Ben Jehuda előtt a zsidók tudtak héberül beszélni; ben Jehuda után már beszéltek is”? S valóban egy emberhez köthető a nyelv reneszánsza, vagy a többieket igazságtalanul elhanyagoljuk?

Ma már milliók anyanyelve a héber – hagyományunk szerint a nyelv, amelyen Isten is beszélt Ádámmal és Évával a paradicsomban –, ám ez évezredeken keresztül nem így volt: konkrétan a második század óta. Akkor ért véget – a zsidó államiság legutolsó maradványainak felszámolása után – a misnai héber beszélt nyelvként való használata. (A misnai héber nem más volt, mint a korai rabbinikus héber nyelv, a bibliai héber közvetlen leszármazottja, amit a zsidóság a babiloni fogság után őrzött meg.) A klasszikus hébert írásban őrizte meg a Tanach és a Misna, a héber nyelv beszédben történt használata azonban korlátok közé szorult: elsősorban liturgikus célokra használták, s tájegységenként eltérő formái alakultak ki. Elszakadt egymástól kiejtésben az askenáz héber és a szefárd héber, ami pedig a klasszikus vonásokból a legtöbbet megőrzött jemeni hébert illeti, az annyira elszigetelődött a világ többi részeitől, hogy művelői nem is szereztek tudomást a héber újjáéledéséről. Ám az egyes nyelveken belül is voltak különbségek, másként használta az askenáz hébert a lengyel és másként a litván zsidóság. A mindennapokból pedig kiszorult a héber: a szefárd zsidóság a ladino és az arab nyelvet használta, az askenázok pedig a jiddist és még annak az országnak a nyelvét, ahol éltek. Egyetlen nyelv létezett, amely zsidó lingua francaként működhetett: a héber, amely nem volt holt – de élő nyelv sem, valahol a kettő között létezett.

Ezen az állapoton változtatott a haszkala, a zsidó felvilágosodás korszaka, amelynek tagjai, a mászkilim – abbéli igyekezetükben, hogy a rabbinikus júdaizmustól minél inkább eltávolodjanak – úgy határoztak: a zsidóságnak szépirodalomra van szüksége, éspedig a bibliai héber nyelven. Sorra fontolóra vették a többi lehetőséget, és ez tűnt a legéletképesebbnek. Ám így is sok nehézség elé néztek, és nagy szükség volt arra, hogy eljöjjön a modern héber első nagy prófétája, Mendele Mochér Szfárim személyében.

A hangzatos név persze álnév; viselője, Jákov Abrimovics (1846-1917) önmagát nevezte el Mochér Szfárimnak, ami könyvárust jelent. A haszkala írójaként héberül kezdett írni, éspedig mindent a kor héber irodalmi szabályainak megfelelően, amelyek a bibliai nyelvezethez való szigorú ragaszkodást írták elő. Volt egy korszak, amikor áttért a jiddisre, és ezzel valóságos nyelvi forradalmat okozott, aminek nyomán a héber mellett most már a jiddis is irodalmi nyelvvé lépett elő; ám Mochér Szfárim jiddis korszaka 1886-ban lezárult, az író visszatért a héberhez – immár a szabályok figyelmen kívül hagyásával, s a szókincset a rabbinikus korszak és a középkor szavaival duzzasztotta fel. Ezzel kvázi szintetikus nyelvet hozott létre; a nyelvészek ítélete szerint igazándiból a rabbinikus héber nyelvet vitte tovább, különösen nyelvtanilag.

Mendele stílusát gyorsan átvették a kortárs szerzők, és az robbanásszerűen terjedt tovább, többek közt a héber irodalom olyan nagy neveinek köszönhetően, mint Ahad Haam és Cháim Nachman Bialik (róluk természetesen külön lesz szó az Arcképcsarnok sorozatunkban). Európában mindenütt tucatjával jelentek meg a héber lapok, magazinok, főleg hogy virágba szökkent egy új zsidó sport: az újságírás. S amikor a héber költők és írók, akik általában nem csak a nyelv, de a cionizmus eszméje iránt is elkötelezettek voltak, alijáztak, hatalmas befolyással voltak az Erec Jiszráélben beszélt héber nyelvre is.

Ha erről a befolyásról esik szó, mindenkinek Eliézer Ben Jehuda (1858-1922) ugrik be, már csak azért is, mert nincs izraeli város, ahol ne neveztek volna el főútvonalat róla. Anélkül, hogy bármit is le akarnánk vonni az érdemeiből, meg kell állapítanunk, hogy legfőbb hozzájárulásai ideológiaiak és szimbolikusak voltak. A héber nyelv megújítását nem a Jeruzsálemben dolgozó Ben Jehuda végezte el, hanem az első és a második alijával érkezettek, azok, akik a gyermekeiket az első héber iskolákba járatták. Nekik köszönhetően lett a héber ismét a mindennapok nyelve, végül pedig az újjászülető Országé és a zsidó nemzeté.

Ben Jehuda a cári Oroszországban született, a ma Belarusz északi részén található Luzskijban, 1858. január 7-én – az idén százötven éve, Eliézer Jichák Perlman néven. Vallásos nevelésben részesült, hároméves korától héderbe járt, és a héderek köztudomásúan nem arról híresek, hogy diszlexiásokat és diszgráfiásokat ontanak magukból. Egy héderbe járt zsidó gyerek hatéves korára már biztonsággal ír-olvas, míg a vele egykorú nem-zsidó gyerekek zöme iskolakezdéskor még a betűket sem ismeri. Ben Jehuda tizenkét éves korára már kilenc éve héberezett, és jókora passzusokat tudott kívülről a Tórából, a Misnából és a Talmudból. Szülei rabbit akartak taníttatni belőle, és jesivába küldték, ahol még inkább elmélyült a nyelvben, ám mivel ez volt a haszkala korszaka, világi irodalmat is olvasott. Később franciául és németül is megtanult – ehhez jött még természetesen szülőhazája nyelve, az orosz –, és a lettországi Düneburgban (ma: Daugavpils) tanult tovább. Itt került először kapcsolatba a cionizmussal a HáSáhár című lap révén, és itt jutott arra a következtetésre, hogy a héber nyelv megújulása lehet az a tényező, amelynek nyomán a világ zsidósága, vagy legalábbis annak zöme, Izrael Földjére vándorol majd. Nézetei kialakulását a tizenkilencedik század harmadik harmadának történései erősen befolyásolták. 1877-ben üzent hadat Oroszország az Ottomán Birodalomnak a törököktől függetlenedő szláv testvérnép, a bulgárok megsegítése céljából. Ben Jehudát lenyűgözte a gondolat, hogy helyreállnak a bulgár nemzet jogai – éspedig az ősi bulgár földön, és azon gondolkodott, mi lenne, ha ugyanez a zsidósággal is megtörténne? Az a század amúgy is a nemzetállami törekvésektől visszhangzott – nem sokkal korábban teljesedett ki az olasz egység is –, s ez minden bizonnyal döntő hatást gyakorolt ben Jehuda cionizmusának szárba szökkenésére.

A párizsi Sorbonne-on a Közel-Kelet történelmét és politikáját tanulmányozta. Később megjárta Algériát, és mély benyomást tett rá, hogy az ottani zsidókkal csak héberül tudott értekezni. Algír volt az a város, ahol a mindennapokban használni tudta a hébert. Itteni tartózkodása során több cikkben bizonygatta a héber praktikus mivoltát, valamint azt, hogy ha Erec Jiszráélben feltámad ez a nyelv, a zsidó fiatalság sem hanyagolná el a júdaizmust. Cikkeinek fogadtatása vegyes volt, ám ben Jehuda alijázott, és nézeteit a helyszínen igyekezett átültetni a gyakorlatba.

Ben Jehuda akcióterve három pilléren nyugodott. Az egyik volt a Héber odahaza, a másik a Héber az iskolában, míg a harmadik a Szavak, szavak, szavak. Ben Jehuda az első koncepció nevében már a gálutban is csakis és kizárólag héberül volt hajlandó értekezni bármely zsidóval, akivel találkozott. A fáma szerint az első ilyen kísérletre még Párizsban, a Montmartre egyik kávéházában került sor. Noha a kor egy sor szavának nem létezett akkor még héber megfelelője, ben Jehuda, miután az 1881. esztendőben kiszállt Jafón a hajóról, nagy lelkesedéssel beszélt héberül előbb egy zsidó pénzváltóval, majd egy zsidó kocsissal, végül pedig egy zsidó fogadóssal. A legelső alijázók között volt tehát, és azon nyomban munkához látott, hogy kifejlesszen egy új nyelvet, ami kiválthatja a jiddist és a többi helyi dialektust a mindennapokban.
Ezen ideológia jegyében nevelte fiát százszázalékosan héber nyelvű környezetben.

A már Erecben született Ben-Cionnak (1882-1943) gyermekkorában nem is volt szabad hallania más nyelvet; édesanyja egy alkalommal kapott hideget-meleget, mert az apa azon kapta, hogy orosz altatódalt énekel a kisfiúnak. Ha olyan látogató érkezett, aki nem beszélt héberül, automatikusan szobafogság várt rá, nehogy egy szót is meghalljon egy idegen nyelvből. Négy éves koráig nem is nagyon szólalt meg. Későbbi visszaemlékezése szerint az altatódallal kapcsolatos botrány, valamint a leteremtett, zokogó anya ijesztő látványa okozta a sokkot, amelynek hatására végre megszólalt.

Ben-Cion lett a világon az első ember, aki a modern hébert mintegy anyanyelveként beszélte. Nem okozott csalódást apjának, holott a gyermekkora mindennek volt nevezhető, csak ideálisnak nem. Játszott volna a többiekkel, akik azonban mind más nyelven beszéltek; maradt tehát a Máchernek (Gyors) elnevezett kutya, aki a modern héberből több tucat szót értett ugyan, de vissza legfeljebb csak ugatni tudott. Barátok nélkül nőtt fel, ráadásul úgy, hogy több testvére belehalt a Jeruzsálemben és környékén akkoriban tomboló diftériajárványba. Ehhez járult, hogy őt és családját folyamatosan vegzálták a jeruzsálemi hárédi közösség azon tagjai, akik szentségtörést láttak a héber mindennapi használatában.

Ben-Cion az édesanyja halála után a nagynénje személyében kapott mostohát: az apja ugyanis az 1891-ben tébécében elhunyt Dvora halála után annak nővérét, Hemdát vette feleségül. Ben-Cion tizenkilenc évesen hajózott Európába, hogy felsőfokú tanulmányokat végezzen Párizsban és Berlinben; újságíróként tért haza, és egész életében elkötelezettje maradt a cionizmus ügyének. Anyja halála után megváltoztatta a nevét Itamár Ben-Ávira. Az Itamár T.M.R. gyöke datolyát, datolyapálmát jelent, ami a cionizmus egyik jelképe; az Ávi pedig azt jelenti, édesapám, de kezdőbetűi – a héberben: alef, bét, jud – megegyeznek Eliézer ben Jehuda nevének kezdőbetűivel. Az állam alapítását azonban nem érhette meg: öt évvel azelőtt hunyt el.

Ben Jehuda ideológiájának kettes számú alappillére, a Héber az iskolában volt a legfontosabb, s ennek a nyelvújító maga is a tudatában volt. Szorgalmazta, hogy az ereci zsidó iskolákban kizárólag a hébert használják a rabbik és a pedagógusok, lett légyen a tanintézet vallásos vagy világi. Tisztában volt vele, hogy amennyiben a fiatal generációkat nem sikerül a héberre rákapatni, az egész kezdeményezés csak szalmaláng lesz. Amikor Niszim Bechár, a jeruzsálemi Alliance Israelité Universelle iskola Torá veÁvodá iskolájának igazgatója felkérte, tanítson nála, kapva kapott az alkalmon. Bechár megértette, milyen fontos, hogy az iskolákban a héber legyen a kizárólagos tannyelv, hiszen akkoriban először tanultak egy tanteremben a különféle közösségekből érkezett nebulók. Egy ma alijázó család gyereke esetében a világ legtermészetesebb dolga, hogy közösségbe kerülés után hónapokkal már folyékonyan beszéli a hébert és nem egyszer ő fordít, tolmácsol a nyelvvel csak vesződő szülőknek, akkoriban azonban ez nem volt magától értetődő. Bechár elmagyarázta a maga tanítási metódusát is az új tanerőnek. Ez volt a “hébert héberül”, azaz egy közvetlen rendszer, aminél nem használnak idegen szavakat. Ma is ez a cél a héber tanulásakor: lehetőleg csak héber szavakkal kifejezni mindent, az angol vagy más segédnyelv közbeiktatása nélkül. Bechárnak alkalma nyílt a módszert az Alliance egyik isztambuli iskolájában kipróbálni, ugyanis alijája előtt ott volt iskolaigazgató. Ben Jehuda, aki már tébécésen alijázott, romló egészségi állapota miatt csak rövid ideig taníthatott, de az a rövid időszak sikeresnek bizonyult. A tanítványok, akárcsak ma, hónapok alatt folyékonyan csevegtek, írtak és olvastak héberül, iskolában és otthon egyaránt. Joggal írhatta 1886-ban lapjában, a HaCviben ben Jehuda: “A héber nyelv otthonról a tanházba kerül, a tanházból az iskolába, az iskolából haza, és… élő nyelvvé válik”.

Ben Jehuda személyes példája és sikere hatalmas hatással volt tanárkollégáira. A héberoktatással akkoriban tenger baj volt: nem volt elég képzett tanár, nem léteztek tankönyvek, nem álltak rendelkezésre dalok, mondókák, játékok, hiányzott a terminológia, és még sorolhatnánk. Dávid Judelevics, az első ereci hébertanárok egyike 1928-ban írta: “Abban a nehéz légkörben, könyvek, kifejezések, szavak, igék és sok száz főnév híján kellett elkezdenünk… tanítani. Lehetetlen leírni vagy elképzelni, milyen nyomás alatt vetettük el az első magvakat… Korlátozottak voltak az elemi iskolás héber oktatási eszközök… Félig némák voltunk, dadogtunk, kézzel-lábbal magyaráztunk.” Hasonlóképp emlékezett vissza ezekre az időkre egy másik prominens pedagógus, Dávid Jelin: “Minden tanárnak volt vagy egy francia, vagy egy orosz tanítási segédkönyve, és az abban leírtak szerint szervezte meg a hébertanítást… Tanítási terminusok nem léteztek. A [Héber Nyelvi] Akadémia tagja volt minden egyes falusi tanító, aki a saját ízlése szerint kreálhatott szavakat, és persze ezeket a kreációkat mindenki használta”. A problémák azonban, ha lassan és nehezen is, de megoldódtak, és a nyelvi reneszánsz története igazi sikertörténet lett.

eliezer_ben_yehuda_2_190410_377Ben Jehuda a fiatalok mellett a felnőtteket is meg akarta nyerni magának; miután évekig a helyi Háhávácelet című lapba írt, épp ezzel a szándékkal gründolta 1884-ben, Jeruzsálemben a HáCvi (A Szarvas) című orgánumot. Ez volt az a lap, ahol a fia, Ben-Cion újságírói pályafutását kezdte. Viszonylag új dolog volt akkor még a héber nyelvű lap (az első ilyen újság 1855 körül jelent meg). Az első szám 1884. október 24-én látott napvilágot. A kezdetben heti kiadványból hamarosan napilap lett. A francia bulvársajtó – főleg a Le Figaro – akkori layoutja és stílusa által befolyásolt Ben-Cion forradalmasította a héber újságírást: a szenzációs, nagybetűs címek és a modern zsurnalizmus többi technikai kelléke gyökeres szakítást jelentett a korábbi fajsúlyos, komoly – és a napi tíz-tizenkét órás kőkemény mezőgazdasági munka után jobbára olvashatatlan – “német vonallal”. Hamarosan a HáCvi lett az akkori ereci zsidó olvasóközönség legkedveltebb lapja, nagyjából az első mezőgazdasági települések alapításával egyidőben. Az újság a korábban kizárólag német források helyett most már francia irodalmat is közölt, és teret adott az eredeti héber prózának. Kiadása folyamán természetesen egy sor új héber kifejezést (újságíró, szerkesztő, távirat, divat stb.) kellett létrehozni. A lap 1908-ban nevet változtatott: HáOr (A fény) lett a címe. Az ottomán kormányzat az első világháború kirobbanásakor az önálló zsidó állam propagálásáért betiltotta.

Ben Jehuda már Párizsban nekilátott az első héber szótár összeállításának, igaz, akkoriban még csak a saját nyelvtudása fejlesztésére, abban a noteszben, ahová a bevásárlólistát is felírta. Később azonban, mint a szótár előszavában maga is írta, amikor napi szinten héberül beszélt, figyelmes lett arra, mennyi szó hiányzik a héberből, s a lista egyre nőtt, elkezdte a szavakat a lapjában közölni, hogy ezzel is segítségére legyen azoknak, akik a nyelvet tanulják. Ám voltak nehézségek. Ha Ben Jehuda a családtagjaival, barátaival beszélt, többé-kevésbé a kénye-kedve szerint használhatta a nyelvet, ha viszont a komplett társadalmat rá akarta kapatni a héberre, a szavaknak precízeknek, akkurátusaknak kellett lenniük, és szigorú filológiai szabályoknak kellett megfelelniük. Tudományos alapon szerkesztette tehát a szótárát, néha napi tizennyolc órát dolgozva, és az impozáns, tizenhét kötetes eredmény Az ősi és modern héber teljes szótára címet kapta. Csak halála után állt össze a szótár, Hemdának és Ben-Cionnak köszönhetően. A mű a mai napig egyedülálló teljesítményt jelent a héberszótárak szerkesztésének történetében.

Ben Jehuda 1890-ben hozta létre a Héber Nyelvi Tanácsot, részint a szótárszerkesztés céljából, részint a nyelvvel kapcsolatos egyéb problémák – terminológia, kiejtés, kipontozás – megoldására. Ebből a testületből nőtt ki a mai Héber Nyelvi Akadémia, amely az utolsó szót mondja ki a héber terén.

Mindebből láthatjuk: noha ben Jehuda kétségtelenül a héber nyelvnek szentelte az életét, nem ő egyedül újította azt meg, mint azt sokszor leegyszerűsítve hallhatjuk. Még kevésbé igaz, hogy a héber holt nyelv volt, amelyet csodás módon “feltámasztottak”. Mint 1958-ban írta a filológus Cháim Rabin: “…aligha túlzás azt állítani, hogy amikor Ben Jehuda első cikke 1879-ben megjelent, a zsidó férfiak több mint fele megértette a Tórát, a napi imádságokat, stb., és mintegy ötöde el tudott olvasni egy héber könyvet, persze ez az arány Kelet-Európában, Észak-Afrikában és Jemenben jóval nagyobb, míg a nyugati országokban jóval kisebb volt.”

Ben Jehuda, a nyelvújító számára elengedhetetlen volt a társadalmi környezet támogatása, amit maximálisan megkapott. Jókor volt jó helyen: 1881-ben alijázott, akkor, amikor szép számmal tartottak Erec Jiszráélbe leendő zsidó telepesek. Rendelkezésre állt a kritikus tömeg. A legtöbb alijázó hasonlított ben Jehudához: fiatal volt, képzett, idealista, kelet-európai háttérrel rendelkező, és az Ígéret Földjén akart élni, éspedig más életet, mint apái. Fogadókészek voltak az újításaira, és képességeiket maguk is a régi-új nyelv szolgálatába állították. 1886-ban létesült az első héber iskola Rison LeCionban. 1909-ben alapították az első héber várost, Tel-Avivot, ahol már csak héberül folyt a diskurzus a kávéházakban, valamint a hivatalokban is – így az ide özönlő olék kénytelenek voltak ezt a nyelvet használni. Egy tel-avivi író írta 1913-ban: “A jiddis sokkal inkább tréfli, mint a disznóhús. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy ma valaki jiddisül beszéljen.”

Az 1881 és 1921 közötti bibliai nemzedékben, negyven évben forrott ki a fiatal héber anyanyelvűek első nemzedéke, akik számára a nyelv egyben a nacionalista törekvések egyik szimbóluma is lett. Ezt a tényt ismerték el a brit mandátumi hatóságok 1922. november 22-én: a héber ettől a naptól kezdve Erec Jiszráél hivatalos nyelve.

Eliézer ben Jehuda épp csak megérte ezt. Huszonnégy nap múlva – december 16-án – elveszítette a tébécével Párizs óta vívott hosszú és keserves harcot, és visszaadta lelkét Teremtőjének. Egyszerre volt próféta és propagandista, elméleti és gyakorlati szakember, az újjáéledés jele és szimbóluma, hívő ember és cionista.

Visszafordíthatatlan folyamatot hagyott maga után. Az első világháború után érkezők közül sokan nem beszéltek héberül – de a gyerekeik már csak héberül beszéltek, és a szülők sokszor tőlük tanultak. A ben Jehuda örökségét szépségesen ápoló, Magyarországról elszármazott izraeli humorista, Efráim Kishon (jobbra) szavaival: “A héber lett az az anyanyelv, amit a szülők tanulnak a gyerekektől.” Tel-Avivban létrejött a Nyelvvédelmi Légió, amely néha attól sem riadt vissza, hogy erőszakkal kényszerítse ki a héber használatát. Az utcán más nyelven beszélőkre a légionisták nem egyszer dörrentek rá: “Zsidó, beszélj héberül!”, és előfordult, hogy militánsabb tagjaik szétverték az olyan gyűléseket, összejöveteleket, ahol jiddisül folyt a szó.

lejegyezte: NECHEMIA BEN AVRAHAM
forrás: http://miertcion.blogspot.co.il/2008/04/cionizmus-arckpcsarnoka-vii-elizer-ben.html