Last days for a while

Bidiuk like this. – “Most egy ideig. Ezek az utolsó napok” – Egyre csak ez járt a fejemben, ez a két mondat egymás után. Felszakadó sírás. És kezdetben nehéz volt valóban. Mert kudarcként gondoltam rá. A kudarc, az nem olyasvalami, aminél számít, hogy kié. A kudarc, ha van, az mindig kollektív, még ha személyre vetül is. A kudarc, az a világi valóság egy része, megfogható valami, ami alakot ölt, éppen ezért árnyéka is van. Nem lett jobb tehát, amikor rájöttem, hogy nem egyedül az enyém. Beterített, le is terített, eltakarta előlem a napot. Hosszú időre.

Mentem az utcán és arra gondoltam, vannak dolgok, amiket talán utoljára látok. Az orosz bábuskát a padon, a horgolt babacipőkkel, amiket 20 sékelért árul. A közértben a pénztároslányt, a pénztárgép mellett a szidurral. Liath-ot a fejkendőjében és Yafit-ot, ahogy a telefonján zenét hallgat. Arra gondoltam, hogy Sheli nem ugrik a nyakamba és Morad nem twistel a szemem láttára a folyosón, miközben a betegeket tolja. Nem lesz tenger és tonhal konzerv sem. Nem lehet belekóstolni három- négy szemet is elmajszolva akár egyszerre, a fekete magozott olajbogyó-hegyekbe, és hogy a levegőben nem úszik majd minden pénteken reggel öblítő és tisztítószer illata. A házban lakó dj hangját sem hallom többé minden kedden és csütörtökön este, ahogy kegyetlen hamisan beleharsogja az éjszakába: daj-daj-daj- ein li koach. És nem lesz mangó, gránátalma, mókás madarak, ahogy átfutnak a sétány pázsitján és nem lesznek lusta macskakolóniák minden lépcsőház bejáratánál és a parkolókban. Mindezen hiányok előrevetülése miatt bármelyik pillanatban képes voltam és lettem volna elsírni magam, meg is történt néhányszor.

Később azután könnyebb lett. Talán a sok bosszúság miatt. Segített Irina a főnököm érzéketlensége, de talán legtöbbet segített az eü. minisztérium válaszlevele, amit a beküldött anyagomra kaptam. Az angol fordításokat nem fogadták el, a bizonyítványaimat újra le kell fordíttatnom ivritre, írták, és annak hiteles voltára nem elég az Offi stemplije, hanem izraeli pecsét kell. Á 300 sékel oldalanként. Kell még konformitásról szóló igazolás és feddhetetlenségi igazolás az eekhi-től Magyarországról, 25-15 ezer forintért, valamint a munkaviszonyomról, mind a 24 évről, hitelesített fordított anyag.. Úgy kb. 70 ezer forintért. Ha mindez megvan, szólt a kedves levél utolsó pár sora, akkor beszélhetünk arról, hogyan tudok majd a szakmámban elhelyezkedni az izraeli egészségügyi rendszerben. Fejben számoltam és a stílus járt a fejemben, arra gondoltam, hogy igazán bájos. “Akkor majd” … “beszélhetünk róla”… Valamikor ezidőtájt hívott Betty Eilatról és megpróbált nekem segíteni, összehozott telefonban egy barátnőjével, aki 12 éve aliyázott és ugyanúgy nővér, ahogy én. Ő mesélte, hogy annak ellenére, hogy befogadták a főiskolai diplomáját, a mai napig nem tud kórházban dolgozni, mert azóta sem tudta letenni a különbözeti vizsgát, amire kötelezték. A 100 pontos tesztnek hatszor futott neki. A lány tíz évvel fiatalabb nálam…

Olyan lettem, mint Micimackó. Gondol, gondol, gondol. – És igyekeztem ezt józanul tenni. Azt a munkát, amit több mint egy évig végeztem, nem tudom tovább folytatni. Takarítani nem jött szóba, és nem azért, mert leesik a gyűrű az ujjamról, hanem azért, mert nem is találtam takarítási munkát. Rossz a pr-om, ez nem újság, túl nagy a szám, az ismerőseim nem is igazán tudom, mit gondolnak rólam, de ha bármi munka adódott, arról nem nekem szóltak, hanem azt egymás közt osztották le. Amit fiatalabb ismerőseim, barátaim szereztek volna nekem kezdetben, azt pedig átadtam másnak, merő szerelemből. Hiba volt, többszörös hiba, a jószándék, a remény, de ezt akkor még nem tudtam. Másnak akartam segíteni, magamról pedig azt gondoltam, hogy Isten majd segít nekem a szakmámban elhelyezkedni…Nem így történt. Mindegy. Kemény vagyok, és mindig elfelejtem, hogy a kemény üveg is csak törékeny. Száz szónak is egy a vége, arra jutottam, hogy nem adom fel, a papírokat be kell szereznem és nekifutok, mert neki kell futnom, még egyszer. Vagy kétszer. Ahányszor kell. Ott leszek nővér, ahová tartozom. Nem adom fel. De ehhez haza kell mennem. Haza… Haza?

Az utolsó napok gyorsan pörögtek. Kikényszerítettem az ingatlanosból a szerződésbontást, ez sem volt egyszerű, tanulságoktól mentes, talán majd egyszer megírom. Két nap híján jól is számoltam, de a kulcsot kedden le kellett adnom és csütörtökig fedél nélkül maradtam hirtelen. Megható volt, több mint könnyes, ahogy Kinga a segítségemre sietett: ide hozzám mindig jöhetsz Krisztám, írta, és később felhívott pár óránként újra és újra, hogy ugyanezt szóban is elmondja. Enikő pedig ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy nincs mese, üljek be valami járműbe azonnal, mert arra a két napra hozzájuk költözöm. Nekuda. Pont. Így hát az “utolsó” két napot Nahariyán töltöttem, egy három gyerekes családban, igazi izraeli hangulatban. Örökké hálás leszek érte…

Megyek a parton, megpihenek,leülök egy sziklára. Itt sziklás a part, ez is olyan fura, más, váltogatják egymást a nagy, mohás kövek és az aranyló szemcsés föveny, a tenger türkize pedig a látóhatáron az ég kékjébe fakul. Mások a fények is, mint az eddig volt 380 napon, élesebbek, és tisztábbak a színek. Sirály szegődik társamul. Tegnap, még odalent, a szürke öböl felett, rajban repültek felém, búcsúzóul, most egyedül áll a madár, szemben velem, teljesen egyedül. Ketten nézzük a vizet. Csend uralkodik. A madár azután előre repül, velem már csak a tenger incselkedik, kajla és bohókás hullámok törekszenek felém, meghat az igyekezet, ahogy minden jókedvre derít. Igyekszik. Igyekszik a szív is megpihenni. Tiltott szavak tolulnak, Turczit hallom újra, ahogy régebben kiabált velem: Olyat nem írunk le, hogy éjszaka, szív és univerzum, mi ez? Megőrültél? elment az eszed? Felnevetek. Vetek egy pillantást körbe, de sehol egy teremtett lélek. Levetem magamról a ruhát és lassan, szégyenlősen beleereszkedem a vízbe. Félénk szerető. Lecsendesül a hullám, ami épp felém tart. Finom, lágy a víz, már nem langyos, borzongatva hívogat. Hanyatt fekszem, felettem a nap. Érzem, ahogyan a finom homokszemcsék összekeverednek, felkavarodnak a gericem alatt. Lehunyom a szemem, széttárom a karom. Fekszem, mint Da Vinci alakja a körben, az arcom is elmerül, magába ölel az, ami számít, aki számít, az egyetlen.

Enikő és Shay rendkívüli Shabat-ot tartanak csütörtök délután. Kiddush bor kerül az asztalra és van pita, kebab, humusz, sült padlizsán, a gyerekeknek snitzel, kukoricás. Megállom, hogy ne sírjak, de nem tudok enni sokat. Beszélgetünk, Shmulik az ölemben még egyszer, búcsúzóul elheveredik. Megnézzük a vonatot, mindjárt indulni kell. Enci és én hősiesen küzdünk a bőröndökkel. Almi buliba megy, Shay elviszi. – See you soon! – tőlem így köszön el, és ez először fel sem tűnik, zsibbadt érzékeim közt csak botorkálnak a szavak, Enikő figyelmeztet. – Nem azt mondta, hogy good-bye!Hallod? – Talán sikerül elmosolyodnom akkor, végre. Napok, hetek és órák óta imádkozom. Épp ezen. A bőröndökbe végül majd minden befér. 32 kilónak mérjük, a taxis csóválja a fejét, mi van ezekben? Even?… Biztos, hogy több ez ennél! A reptéren végül 31 -nek mérik. A Biblia az a régi, ősöreg és borító nélküli, nem maradt ki, és a csoda megtörténik. No meg a szeretet. A határon mindenki viccelődik, mindenki kedves, a srácok csóválják a fejüket, bort is raktál a bőröndbe? Menóra formájú üvegben? Apukámnak lesz, mondom nekik, akkor megértik, persze, hisz holnap szombat! Na, és a rengeteg csoki?  A gyerekeimnek. Nem szép, hogy innen viszed a holmikat oda, jobb lenne, ha ők lennének itt! Jobb lenne… – ismételgetem és nem adok helyt a felszakadó emlékeknek, semminek, aminek árnyéka rámvetülne, mosolygok, mert egyedül úgy helyes, akik velem akkor és ott szemben állnak, a két fiú, a testvéreim, őket értem és ők fél szavakból is megértenek…Azután felszállok a gépre és nincs kinek, nincs miért integetnem. Megértem a régi igazságot is, a zsidó ember miért nem búcsúzik…Visszajövök. Hamarosan látjuk egymást újra. Igen, visszajövök. Haza.

Ferihegyen hideg van. Leszállás előtt húsz perccel kinézek az ablakon, a gép szárnyára szakad a hó. Budapesten már csak az eső szemereg. Hálát adok újra Istennek. A bőröndök nem szakadtak szét, minden megvan rendben, kisétálok a kapun komótosan, hagyok időt, hogy a levegő körbeérjen. Rajtam, bennem. Hagyok időt az ébredésnek. Hogy nincsen kávé, még az automatában sem, hogy csak víz van, igaz, háromféle, de csak víz és hogy kinevetik a málnaszínű kalapomat, hogy méregetnek engem, mintha valami idegen lennék, a saját szülőhazámban… Azután megérkeznek a lányomék, a vejem húzza a poggyászomat és éjjel kettőre kiérek a házba, ahol a fiaim másnap mint a konvektor úgy töltik be a hideg belső teret…

A tűztövis piros bogyói bólogatnak. Nemsokára taknyos tél lesz, de most még szép az ősz. Kedves, vadszőlő tekeredik a borostyánra és a megvénült diófa alatt délben, az átlangyosodott homokban a rigók vidáman hemperegnek. Másnap nagy sétát teszünk, a legkisebb fiú és én. A környék más, átépült és mégis ugyanolyan, mint rég. A levegő hűvösen simítja az arcomat, gyengéd anyaérintés a homlokon, kislányom lázas vagy -e még? Suttog az este, a köd a hajamba és a kabátom bélése alá borogatásként rejtőzik. Meggyógyulok, tudom, hamar most már, egészséges leszek újra és egész…

Nem írom le, de …”ha néha a lábamhoz térdepel egy-egy bokor,… itt én a nevét is, virágát is tudom. De ugyanakkor azt is tudom, mekkora kegyelem, hogy van még egy szellemi hazám. Ahonnan származom. És hogy megtaláltam azt. Mindezen túl pedig érzem, hogy miféle oltári irgalom maga az a tudat, hogy valóban és földrajzi értelemben pedig mindegy. Sok minden nagyon is mindegy. Hiszen nem is ez a világ az én igazi otthonom… Csak egy shelter, gyönyörű hajlék, átutazásra, tanulásra és munkára, egészen addig, amíg hazajutok…amíg mindnyájan otthonra lelünk majd. Odaát. Máshol.

jegyezte: Molnár Lamos Krisztina