Az engesztelés napja

jegyezte: Molnár Lamos Krisztina

 

Sófár hangja szól mindenütt. Nyakunkon a Jom Kipur, meg kéne bánni néhány dolgot, keveset vagy sokat, kinek mennyit, na nem csak most persze, hanem általában mindig, de ebben az időszakban aztán különösen, mondhatni úgy is, hogyne, pláne, sőt. Tíz nap, az új év napja és az engesztelés napja közt, jomim noraim, a félelmetes napok ezek, az égi bíróság ülésezik és kinyílik odafent három különböző könyv. A jóké, a rosszaké és a közepeseké. Az egyikbe mindenképpen be lesz írva minden halandó neve. Száz szónak is egy a vége, el kéne számolni, önmagunkkal, másokkal és Vele. Olyan ez az idő, mint egy hosszúra nyúlt esti pillanat az ágyban, elalvás előtt. Számvetést kell készíteni, kivel mit tettünk, jót vagy rosszat, és mérleget vonni, melyikből volt a több. Jobb, ha mi tesszük meg, mondják, mert ez itt egy sansz, és ha mi nem is, de Ő biztosan megteszi és a serpenyőben ráadásul szikla súlyú az a tény lesz, és nem egyéb, mint hogy mennyire voltunk erre az elszámolásra egyáltalán hajlandóak… Olyan nagy súly ez, ami mindent eldönthet. Vagy olyan hiány, ami pótolhatatlan azután. Borulhat a mérleg, ránk ömölhet a sav. Hát én hajlandó vagyok. – Fiam, felkészültél? – Igen.

Legfőbb bűnöm az irigység. Én tartom a legfőbbnek, Ő nem tudom, hogyan gondolja, minek tartja? Mindenesetre a rabbi rám néz, és úgy látom, ilyenkor mintha felhúzná a szemöldökét. Jól van, jól van. Kezdjünk bele. Valahányszor arra gondolok mi nem kóser egészen, mindig ez jut elsőnek eszembe. Az irigység. Na, nem az a tudatos, az ellen küzdök rendesen, hanem az a lappangó és sunyi, ami mindig feltámad valahonnan, úgy, hogy szinte észre sem veszem. Gyenge kis keserűséggel kezdődik, ismered talán, a “neki bezzeg miért, nekem meg miért nem?” felütéssel, és máris ott vagyunk. Káinnál, ugye. Legalábbis a fíling ugyanaz. Annak tűnik. Végülis igaz. Az ember megdöglik az igyekezettől, hogy egy kicsit jobban menjen, mindenféle áldozatot hoz, pakolja csak egyre az oltárra a cuccot, dolgozik mint a güzü, igyekszik becsületesnek maradni, azt teszi, ami a dolga, amit neki rendeltek és valahogy úgy tűnik mégsincs rajta Isten áldása, Ő valahogy, mintha észre sem venné, nem tekint rá. Más meg csak odahord egy valamit, amiért meg sem dolgozott, hanem csak úgy született az ölébe, és Isten rámosolyog, megáldja és minden oké. Hát nem érti az ember ezt, és efelett nehéz uralkodni. Nekem nehéz. De jó, ne legyek végletes ennyire, jöjjön az egyszerűbb irigység, az árnyaltabbja. Nem véletlenül ott van a kőtáblán is. Ez a tizedik parancsolat. Ne kívánd másét. És jön a felsorolás. Házát, asszonyát, barmát, …semmijét… Hát én nem kívánom, tényleg nem, legalábbis igyekszem mindig jól lebeszélni magam róla, de akkor is előfordul, hogy rosszul esik látni, és nehéz nem eljátszani a gondolattal, hogy basszus neki, annak a másiknak, lehet audija, hatszobás háza medencével, gyönyörű társa, mindene, és nekem is lehetne, de nekem miért is nincsen? Már a kérdésfeltevés is tréfli, mondja. Oké, rendben. -Nem kívánom, nem kívánom, nem is vetem rá a szemem! Isten őrizzen! – mantrázás indul. De tényleg kell hozzá. Isten és az ő segítsége. Vagy legalább egy őrangyal, hogy ne vegyem észre, a különbözőségeinket, takarja el a szemem! Gyenge vagyok ugyanis. Ezek szerint. Angyal, gyere és segíts!

Az van, hogy olvasom mások blogját, életét. Ha emberek között él az ember, és ismeri a betűket, nyitva a szeme, ez nem nehéz. Szinte elkerülhetetlen. Szóval olvasok. Mindenhol, mindenkiben. És azt látom, hogy bizony van, ahol akad rendesen hátszél, vannak tartalékok, apától, anyától, férjtől, haveroktól, nincs nélkülözés, nincsenek filléres gondok, hogy jaj, most inkább nem veszem meg a párizsit sem, és ha nem veszek még húsz napig, akkor majd talán jut a jövő hónapban arra a csukára amit szeretnék, vagy másra, a gyerek szülinapi ajándékára, esetleg a gázszámlára, hogy ki ne kapcsolják… miegyéb. Látom én, hogy mások máshogy élnek, és hogy egyetlen gondjuk az, hogy melyik ötletüket valósítsák meg, és nem a miből a kérdés, hanem csak a mikor, de az is csak kedvtelésből, hiszen minden rendelkezésre áll. És ilyenkor nem tudok mit tenni, elgondolkodom: Valamit biztos én csinálok rosszul. Igen, valamire biztosan nem kattant még rá az agyam, hogy mit kellene másként és nem úgy, ahogyan most van, talán máshol kéne lenni, más emberek között, vagy csak máshová kellett volna születni? Próbálom megfejteni. Mit nem csinálok jól? Mert a hiba valószínűleg bennem van. Hogy dolgozom éjjel-nappal és mégsem jutok egyről a kettőre. Ami alatt azt értem, hogy nekem is sok jó ötletem van, amit megvalósítanék, de ehelyett csak a napi robot jut. Ez persze szép, magasztos, meg minden, csak éppen kiveszi az ember erejét és a vállalkozásaiból estére nem marad semmi. Csak az álmok maradnak. Minden estére. Aztán az jut eszembe, hogy elgondolkodjam azon is, vajon tudnék-e ezen változtatni? Tudnék-e más emberek közt lenni, máshol lenni és mást csinálni? És akkor rájövök, hogy nemigen. Nem tudnék változtatni, mert azon a helyen vagyok pont, amit nekem rendeltek. Azt csinálom, ami a dolgom. Ja, hogy ezt nem fizetik meg? És nem jut mellette idő szabad lélegzetre? Hát, ez pech. Igen nagy pech. Mondhatni szívás. De mit tehetnék ellene? Semmit se’… És ahogy így gondolkodom, jönnek még más gondolatok is, mert az egész olyan, mint egy sebes folyású patak, az ember csak úgy sodródik benne, a vígasztalásban, ha már egyszer elkezdődik.

Szépen lassan eszembe jutnak a kisöregek, a betegek, és felmerül egy újabb kérdés: – Vajon valaha hajlandó lettem volna-e elcserélni azt az érzést, amit az jelentett, hogy segíthetek rajtuk, az embereken, arra a valóságra, hogy nyithatnék egy ruhaboltot vagy egy fűszerüzletet, amiből aztán jól meggazdagodnék? … – Nu? – kérdezi a rabbi és én kénytelen vagyok lehajtani a fejem, nemmel felelek. Jön az újabb kérdés: Lehettem volna más emberek közt. Vajon akartam volna-e karriert építeni, hírnevet szerezni, eltölteni boldog hippi vagy hipszteréveket egy jó nevű egyetemen, bekerülni azokba a körökbe akik segítenek bizonyos álmaimat megvalósítani annak fejében, azért cserébe, és ahelyett, hogy megszülöm a gyönyörű lányomat, a három szőröslábú fiamat, évekig szoptatok és húzódom az ágy sarkára éjszakánként és nappal az engem ölelő karjaik elől, kapom a nyálas cuppanós puszikat, ragacsos tenyereket a kezembe, hallhatom az első szavaikat és figyelhetem, hogyan lesznek belőlük felnőtt, gondolkodó emberek. Lettem volna? Akartam volna? – Megint néma fejhajtás, megint egy nem. – Hát akkor mi a baj? – kérdezi az öreg. – Semmi… Semmi baj nincsen – mormolom.

És rádöbbenek újra arra, amit ideje lenne végre tudomásul vennem, hogy alku és alku hátán áll a világ. A lemondásról szól, ami mégsem megalkuvás. A végességről szól. Az élet nem olyan valami, amibe minden belefér mindenkinek. Cserébe kell adni valamit, valami másért cserébe. Vagy ez van, vagy az. Nem kaphatok meg mindent. Ha egy-egy pillanatra úgy tűnik is, hogy igen, az csak álca, utána fizetni kell azért a mindenért. A teljesség csak pillanatokra szól, és marad ez vagy az, de mindenképpen csak egyféle mérték a jóból. De a jó, az jó. Kinek ez, kinek az. Alkut kötünk. Talán már odafent, még születésünk előtt, de hogy idelent, az már zicher, alkut kötünk minden pillanatban. A sok-sok döntésből pedig aztán meglesz a végeredmény, pár évtized alatt meglátszik majd, hogy mit adtunk miért, mi maradt és hogy azzal hogyan boldogulunk, boldogok vagyunk-e? Szerencsés esetben erre végre igen lesz a válasz. – Igen – mondom tehát a rabbinak és elmosolyodom. Felemelem a fejem, látom, hogy türelmesen vár. Ő nem mosolyog, de mégis, mintha. Elégedettnek tűnik. Az irigységnek lőttek. Kipipáltuk ő meg én. Kihúzta a lapomról, vastag kék tintával. Nem irigylek senkitől semmit, nem tudom mit fizetett, mit adott fel, milyen alkut kötött a hátszélért, Audiért, hatszobás házért, ruhaboltért vagy csak egy jó társért. Nem tudom fizetett-e már, vagy még csak most hozzák a számlát. És nem irigylem sem azt, ami van, sem azt, ami megmarad a végén. Másnak. Már nem. De engem se irigyeljen senki, csak ezt kérném. Az öreg biccent. – Akkor hát minden rendben – ezzel kapcsolatban. Mások irigysége meg nem a te dolgod.

Második etap. Megbocsátás. Most kéne megint egy angyal. Csak egy olyan nagyméretű szárnyas, akinek a vállára oda lehet hajtani fejet, arcot. Aki átölel, elringat és a felejtést hozza el. Mert itt a harag és a fájdalom. Főként az utóbbi gáz, mert a haragra ott a remek véderő nekem, a korai szenilitás. 🙂 Csak viccelek. De tény, hogy előbb -utóbb valami csoda folytán mindig elfelejtem, hogy ki bántott meg, mivel, és kire haragudtam meg és miért. Az angyalok láthatatlanul, észrevétlenül is működnek. Talán az álmok idején….A fájdalommal azonban nem tudok mit kezdeni. Kiváltképp az elutasítás fájdalmával. Amikor csak úgy eltűnik valaki és továbbra már nem kíván az életem része lenni. Fáj ez, és a fájdalom haragot növeszt az értetlenség talaján. Meg kéne bocsátani, de hogyan? ha azt sem értem, mi az, ami történt? Ó, a jó öreg démon, a bűntudat, az ördög kisöccse, itt van és máris suttog: Megbántottad! – Kutatom heteken, hónapokon át, mikor, mivel, miért? Ha kérdőre vonom az illetőt, nem is válaszol. Rosszabb esetben annyit ír vagy mond, hagyjál már végre békén, felejts el! Megtenném én, szívesen megtenném, csak könnyebb lenne, ha érteném. A rabbi csóválja a fejét. – Megy az anélkül is! Akinek nincs szüksége rád, arra neked sincs szükséged. Nagy a világ, a földön több mint hatmilliárd ember él. Életed minden percére juthat tucatnyi érték, emberek, barátok. Mások elutasítása, az elutasítottság nem a te dolgod.

Legyünk szikárabbak, a többit vegyük szépen sorba, úgy, ahogy annak rendje van.

Harmadik. – Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen. – Vigyor jön, végre egy bűn, amiben talán részem nincsen. Nem mondtam senkiről semmi rosszat, sokszor még akkor sem, ha igaz volt. A pletykákat kínlódva hallgatom, na jó, néha azért nem, van, amikor csodálkozva, ezt beismerem :), de igyekszem, hogy magam ne terjesszem.

Negyedik. – Ne lopj. – Hálaadás van, egyelőre nem volt olyan körülmény, ami erre kényszerítsen, de tudom, nem árt imádkozni minden pillanatban, hogy ne is legyen.

Ötödik. – Ne paráználkodj. – Ha tehetném, most hangosan felnevetnék. Lenne a nevetésben megkönnyebbülés és öröm, fanyar is, talán egy picinykét. Uram, hát alvó üzemmódba helyeztél engem, hogyan is lehetne? Kiégtem, kisütöttem magam, pont úgy, ahogy a nagy tűz eloltja, magába hamvasztja a kisebbet, volt elég, igen, nagyon sok bűnöm volt ebben az elmúlt időkben, és volt ennek megfelelően épp elég büntetés. Azt hiszem, hogy mára talán már megtanultam a leckét. A kegyelmi állapotot, amiben most vagyok, közel egy éve, tekintsük hát végérvényesnek, nem kell több kísértés. Persze, az angyal az jöhetne, talán éppen ezért, nem ártana, ha itt volna, mert nem tudom mennyire vagyok erős. Küldd akkor is, ha nem kérem, és küldd őt időben – motyogom magam elé, miközben kissé tehetetlennek érzem magam. Látom, ahogy a rabbi elmosolyodik…

Hatodik. – Tiszteld apádat és anyádat. – Igyekszem, tudod, nagyon igyekszem.

Hét. – Most már csak az jön, hogy bocsásson meg nekem azokért a bűnökért, amiket elkövettem, de nincs tudomásom róluk. És lehet ilyen. Pár száz, vagy talán ezer is. Be nem tartott ígéretek, amiket Istennek és embereknek tettem. Rossz szavak, illetlen kifejezések, ki nem mondott mondatok, megtagadt segítségek, elmaradt ölelések, befejezetlen munkák. Lustaság. És egy csomó minden más, apróság és nagyobb dolog, amit talán észre sem vettem. Minden és bármi, ami megbolygatta az általa felállítandó rendet. Ami nem illeszkedik úgy, ahogyan kellene. Miattam. Vajon mik lehetnek? mennyi lehet? És hogyan bánjam meg őket?

Ülnek odafent, és én előttük ülök, jól látom őket, fehér talárban vannak, arany szegély a gallérokon, jól áll rajtuk, magasak és szépek. Három nyitott könyv fekszik a széles pulpituson, és a toll felemeltetik. – Vádlott, álljon fel! – Megteszem, de elég nehezemre esik, nincsen erőm, úgy tűnik, már egy fikarcnyi sem. Egy hang sorolja ezután csak az elmúlt évben elkövetett összes bűneimet. Hosszan beszél. Utána csend következik. Az is hosszú, akár a beszéd és tengernyi mély. – Vádlott, az utolsó szó jogán, kíván-e mondani valamit? – A torkomban a hangok feltorlódnak, sziklává gyűlnek. Állok előttük némán, hiszen mindent elmondtam már, amit csak tudtam, ahogyan csak lehetett. Fogalmam sincs mit tehetnék még, az egész túlontúl félelmetes. A teremben lélegzet sem rezdül, nem hallani mást, csak a saját szívverésemet. Talán ez lesz a válasz, minden beszéd helyett. Nem tudom. A tollat tartó kéz határozott, most mégis megremeg, vagy csak én látom úgy. Várok valakit. Valamit. És mintha mindenki várna. A rabbi pedig, aki addig mögöttem állt, és aki ismer engem, akkor egyszerűen csak előrelép. Csendben teszi, szinte észrevétlenül. Elindul a könyvek felé és megáll közöttük és közöttem, éppen félúton. A pulpitus felé fordul, az arcát már nem látom, de a mozdulatot igen, ahogy felemeli a kezét, és a hangját is hallom, ahogy azt mondja erősen-szelíden:

Az utolsó szó jogán, itt vagyok én!

Cáfolat nincsen. A sófár felhangzik, de ezúttal büszkén, győzedelmesen. én pedig hálát adni, lassan térdre ereszkedem

forrás: Molnár Lamos Krisztina: Az engesztelés napja