(ön)arckép vázlat

Immár több mint hét éve, hogy itt élek ezen a földön. Hatvanon túl, a hetvenhez közeledve lettem olé hadas. Napjaim peregnek, de az értetlenkedő tekintetek stabilan tartják magukat. Sokak számára értelmezhetetlen az én koromban a lépésváltás. Nem tagadom engem is flusztrál a korom. Bevallom eleinte bennem is dúlt a kétely. A biztos és a bizonytalan párharca az én agyamban is fészket vert. De ma itt vagyok, s kezdek gyökeret ereszteni.

Nem ahhoz a generációhoz tartozom, akit sors üldözött ide, sem ahhoz kiket az október vihara hozott. Amikor a határok lebontásra kerültek, már felnőtt voltam, de még mindig nem volt elégedő tudati kényszer bennem az induláshoz. Aztán hatvan felé jöttek a befelé figyelés évei. Egy meghatározhatatlan belső hang motivált, meg egy pánikszerű félelem: nem marad elegendő időm zsidóként is élni. Sportkifejezéssel élve: időt kértem. Megkaptam! Sőt annál többet!

Tény, nagyot léptem az elmúlt években. Talán annál is nagyobbat, mit amit az előző évtizedek során. Mindig is voltak álmaim, melyeket olykor félszegen, olykor gátlástalanul – de megléptem. Ma sem tudom pontosan mikor vált visszavonhatatlanná a gondolat, csak azt tudom, hogy egyszer csak lett, szinte a semmiből. Izrael, mint mágnes az erőterébe fogott. Cionista lettem!

A mögöttem lévő évek, az életem során kialakult beidegződések egyfajta rutinként irányították korábban döntéseimet. Apám tanított rá, hogy a papírlapnak két oldala van. Az egyiken az érveket, a másikon az ellenérveket kell felsorolni – s ha minden szó megfontolásra került csak azt követően jöhet a döntés. Apám öröksége az életem része lett. Ez utóbbi döntés azonban törvényt bontott, egyszerűen megléptem a gondolatot. Magam is meglepődtem milyen könnyen ment ezt követően minden.

Amikor most leírom, és ezzel újra élem az elmúlt hónapok történéseit – kissé számvetést is készítek. Nem mindent tudok pontosan visszaadni abból amit érzelemként megélek, Az életem során megkoptak a szavak, újakat nehéz találni – de ha tőmondatok is elegendőek, csak annyit mondanék: az idő igazolt.

Már van bennem “itthon”, meg “otthon”érzete – és egyiket sem érzem gyengébbnek a másiknál. Erre szokás mondani, hogy hazát cseréltem, de szívet nem. Megkönnyezem a magyar, és gyökereim révén új hazám himnuszát is. Most, hogy leírom, jöttem rá: a két nemzet himnusza jól tükrözi azt az érzést, amit a váltás kapcsán legjobban érzek. A keserédes bús, múltunkba révedező dallamok veretes teherként szinte nyomasztóan hatnak rám, soha nem szerettem énekelni, de szerettem azt a borzongást amit ez a dallam kivált belőlem. A Hatikva dallama szárnyaló végtelen szabadságot jelent számomra. . Valahogy könnyebbé, felszabadultabbá teszi a lelkemet. Olyasmiféle ez, mint egy kiadós sírás utáni megkönnyebbülés. Az új otthonom iránt egyébként is egy kamaszos rajongás kerített hatalmába, valóban azt érzem, hogy ha kellene még repülni is tudnék.

Amikor a határon az első izraeli okmányt kitöltötték számomra, az ügyintéző rutinszerűen megkérdezte “voltál katona?”. Akkor azt gondoltam: “hülye kérdés, hatvan is régen elmúltam, mit akar ez tőlem”. Ma már úgy érzem, hogy ez a kérdés azt sugallta, hogy itt és mostantól számítanak rám. Ez nem piár szöveg. Az állampolgári hovatartozásom, ezzel a kérdéssel lett megpecsételve. És akkor még nem is beszéltem az identitásomról.

Kétszer szorult el a torkom amikor erre a földre léptem. Amikor közel harminc éve először léptem a repülőtér betonjára, és akkor amikor az első izraeli személyi okmányomat kézbevettem. Ma hazatérő, megtelepedő,  és -végre- nagybetűs ZSIDÓ vagyok.

Nem tudom hány évet kaptam eredendően a sorstól, de az biztos, hogy most meg lett toldva legalább héttel.