Hogyan lettem izraeli?

Hat hónap. Egy pillanat és egy örökkévalóság. Mi is történt hat hónap alatt? Hol is kezdjem? Sokáig úgy éreztem, turista vagyok itt. Ezt felváltotta az „álomvilág” érzés, majd egy napsütéses délelőttön a piacon – ahol már megismernek az árusok, – kihagyott a szívverésem, bent ragadt a levegőm… és

mikor ismét feleszméltem úgy 5 mp után – már semmi sem volt ugyanaz. Belém hasított az érzés: De hát én ITTHON vagyok! De hát én IZRAELI vagyok! Ettől a pillanattól kezdve egészen máshogy élem meg az egészet. Már nem akadok ki, ha oroszul szólnak hozzám – azt feltételezve, hogy orosz vagyok – inkább mosolyogva közlöm héberül, hogy nem beszélek oroszul. Azóta majdnem mindig héberül szólalok meg, tudván – el tudom mondani amit akarok, legfeljebb ha nagyon nem tudok egy szót, azt angolul szúrom közbe, majd szemrebbenés nélkül folytatom a mondatot héberül. Ez a Heblish nyelv. Azóta nem érzem azt (mert igen, volt ilyen is), hogy az eladónő a húsos pultban „fölöttem áll”, mivel ő izraeli. Egyrészt eredetileg orosz, másrészt én is izraeli vagyok. Izraeli vagyok…. Le lehet írni, el lehet olvasni, ki lehet mondani, lehet izraeli személyi igazolványod és „tb-számod” – nem jelent semmit. Ezt érezni kell!

Vannak pillanatok, mikor elkalandozott gondolataim igen kényes talajra szöknek. Visszatérő gondolatom volt: Én tényleg felszámoltam egy (öt) életet és elhoztam három gyereket a világ másik felére???? Igen. Megtettem. Miért? Hogyan? Megfontolt vagy vaktába kapkodó döntés volt? – megannyi kérdés, amiket feltesznek nekem, amiket feltettem magamnak. És én csak néztem az eget, hátha oda van írva a válasz. Pedig az mindvégig ott lapult az orrom előtt: hat hónap alatt egyetlen pillanatra sem bizonytalanodtam el, vagy bántam meg a döntést.

Tehát igen, ezt kellett tennem! Munka…. Abbahagytam a sulit, már heti öt napot dolgozom, március végétől hatot. Mert kell. De tudom, a takarítás csak átmeneti. Ahogy mondta valaki: „Minden Oleh Hadas (újbevándorló) megtakarítja a maga adagját”. Mert valahol el kell kezdeni, de utána van jövő. Mert tudom, érzem itt VAN jövő.

Elvittem Doriánt a minap egy szülinapi buliba. Csak álltam és csodáltam a fiamat, aki jöttment-játszott a barátaival miközben héberül beszélt, poénkodott. Jonának be nem áll a szája az oviban (kinyitották a csapot, ezt senki el nem zárja többé), sorra hívnak az anyukák, hogy menjünk át játszani, mert bizony az ő csemetéjük Jonával szeretné tölteni a délutánt. Van már „legjobb barát” is, és így én is kaptam egy barátnőt az imádnivaló Jali tündéri anyukája személyében. És Rachel…. Rachel kamasz. Nagyon. Időnként idegtépően, máskor nagylányosan. Sokat segít, egészen megváltozott. Nemcsak a viselkedése, a tartása, mozgása is. Ő a nagylány, aki elmegy Jonáért az oviba miután hazajöttek Dodival a suliból, és ha még mindig nem értem haza véletlenül /egy-egy alkalommal megesik/ a munkából, akkor nyugodt szívvel rábízhatom a fiúkat arra a fél órára, amit időnként megcsúszok. Vannak fix feladatai itthon, általában meg is csinálja szó nélkül. Cserébe egyre több dolgot engedek meg neki. Jól működik ez oda-vissza köztünk, ha nagylányként viselkedsz, annak is kezellek. Már sokszor héberül sms-ezik a barátnőivel, osztálytársaival, mert persze a telefon nélkül egy tapodtat se (nem tudom kamasz izraeli, vagy izraeli kamasz leginkább). Megvannak a „normális” kiakadások a tanárra, a fújások egy-egy osztálytársra, az összefogás a barátnővel…. szóval teljesen jókedvűen és otthonosan éli a mindennapokat, mint minden korabeli félig gyerek-félig kamasz. A kultúra. Egy egészen más kultúrába csöppentünk, de valahogy teljesen természetes érzés. És nem csak nekem. Mindhárom gyerek hamar „izraeli lett”. Ha szólok nekik már emelik a kezüket a szokásos három összeérintett ujjas tartásba, és úgy „rega-snija”-znak (várj, pillanat, mindjárt….), mint egy szabre. (Valami tényleg van abban, hogy az izraeli fiatalokat a szabréhoz, a kaktusz gyümölcséhez hasonlítják. Ez kívülről szúrós, belülről viszont édes.)

Ha itt akarsz valamit, azt bizony ki kell követelned magadnak. Ha hagyod, hogy lerázzanak soha többé esélyed sincs. Ahogy Apu is intézte a dolgokat: leülök, megállok és biza egy tapodtat sem mozdulok, amíg valaki nem foglalkozik velem, a problémámmal. Itt nem néznek furcsán, ha felemelem a hangom, itt ez a normális. Ha nem érted a nyelvet, azt hiszed, itt mindig mindenki veszekszik. Pedig nem. Egyszerűen a barátok is ezen a frekvencián beszélgetnek. És végre: nem érzem magam UFO-nak, hogy két kézzel beszélek. Vagy itt mindenki UFO. Ebben az esetben szeretek UFO lenni.

Másik sarkalatos pont: „Militarizált társadalom”. Katonák. Igen. Elég sok katonát látni, bár itt nálunk a hazafelé igyekvő és otthonról visszainduló katonák vannak jelen a hétköznapokban. Igen, ott lóg rajtuk az óriási gépfegyver, időnként kikandikál egy-egy pisztolymarkolat. És nem, nem furcsa. Nem ijesztő. Ez is hozzátartozik ahhoz, hogy bár állandó fenyegetett helyzetben van az ország fennállása óta, mégis létezik. Úgy gondolom, hogy minden fenyegetéssel együtt is a legbiztonságosabb ország, hisz ha nem lenne az, már eltörölték volna a föld felszínéről. 67 éve folyamatosan megvédi magát minden támadással szemben. Ez -szerintem- igenis alapot ad arra, hogy állampolgárai büszkén viseljék az egyenruhát. Tudom, egyszer eljön a pillanat, mikor az én gyerekeim is katonák lesznek. Igen, Rachel is, hisz itt a lányok is kiveszik a részüket a katonaságból, még ha nem is ugyanolyan kiképzésben, mint a fiúk. És hogy mit gondolok-érzek ezzel kapcsolatban? Egyrészt egy természetes (nem kicsi) anyai féltést, másrészt büszkeséget. És ők mit gondolnak? Rachel hetente mást (mondom, hogy kamasz…), Dorián már menne és hetente számolgatja, hány évet kell még várnia, állandó téma a Vaskupola működési elve, a „hogyan viselkednek a katonák bizonyos helyzetekben” (külön köszönet Gábor türelméhez, hogy ezeket sokszor megmutatja, megmagyarázza neki). Jona…. Jona meg Jona. Még nem igazán érti, de amit igen, azt is elhumorizálja. Azt sajnálom, hogy én már bőven túlkoros vagyok ahhoz, hogy bármilyen szinten részese lehessek. Sosem voltam nagy hazafi, sosem vertem a mellem, hogy magyar vagyok. Oda-annak születtem. Pont. Azzal kapcsolatban, hogy zsidó vagyok, drága Barti (apai nagymamám) belém ültetett egy ici-pici büszkeséget, valahova tartozást, amit később az Anna Frank Gimnáziumban méginkább megélhettem (az akkor nem kedvelt) kötelező szombati zsinagóga látogatások, vagy az imádott hanukai és purimi bulik, előadások alatt. Ez az érzés tovább nőtt bennem, amikor volt osztálytársam rabbi lett, és a gyerekekkel rendszeresen jártunk a zsinagógába. Ők is érezték, ez az övék. Szívesen jöttek, már várták az ünnepeket, kérdezték: Ugye megyünk a zsinagógába, Tomihoz?

Most, hat hónap után (ami tudom, nem sok, mégis hidd el-rengeteg), azt mondom: ITTHON VAGYOK és…. és egy meghatározhatatlan érzés uralkodik rajtam, tán egy része büszkeség, a többi…. nem tudom. Talán évek múlva rájövök mi ez. Addig csak annyit tudok: Boldoggá tesz, hogy azt érezhetem: izraeli vagyok.

lejegyezte: Gelányi Edina,  forrás: (régi) UJ Kelet

4 Comments on "Hogyan lettem izraeli?"

  1. Gabi Fenyves | 2016/06/01 at 10:09 |

    Nem találom a kommentemet. Igaz, nem csak az enyém, az előttem szóló, a cikkel teljesen egyetértő hozzászólása is eltünt. Ha ez a helyzet, akkor talán nem kéne kommentelésre buzdítani az olvasót, és le kéne venni ezt az ablakot a cikk végéről. Megspórolható lenne a csalódás.

  2. Én őszintén megvallva több mint húsz év után sem tudnám ezt kijelenteni magamról. Inkább úgy vagyok ezzel, mint Tomi Lapid, akit amikor arról faggattak mi izraeli benne, azt felelte, hogy a fia.

  3. baruch habaa….ha erre jarsz nezz be…efraim

  4. Vamos Vera | 2016/05/29 at 21:13 |

    Nagyon tetszet a cikk. Minden tiszteletem az onbizalomert,es batorsagert hogy el jott es szabad eletet biztosit a gyerekeknek es onmaganak .
    Tudom hogy a kezdet nehez , de lassan akarattal kitartassal mindenki be illeszkedik .
    Kivanom hogy hamarosan talaja meg azt a munkat ami a szakmaja.Ne veszitse el az akaratat,sok sikert.

Comments are closed.