Lech l’Shalom és Isten Veled

Tavasz

A gyerek a hátam mögött áll, a lélegzetét a nyakamban érzem, izgatott, de boldog, én is az vagyok, hiszen itt vagyunk végre együtt és a dolgaink most intéződni látszanak. A szivarnak nevezett űrhajó formájú épület Haifán impozáns, könnyű megtalálni, odabent a munkatársak segítőkészek. Ez itt a belügyminisztérium, az önkormányzat, a bevándorlási hivatal egyben. Itt intéztem a saját dokumentumaimat is, most is könnyedén megy minden, elsőre megtaláljuk a megfelelő folyosót, a megfelelő ajtót. Mindezeket jó előjelnek tekintjük. Várakozunk türelmesen a sorban. Előttünk két fiatal éppen tanuló vízumot intéz.

Ez a gyerek az én legkisebbem. Húsz éves volt decemberben. Ő mindig velem volt jóban- rosszban. Még akkor is, amikor a többiek lázadoztak. Egyszer, talán kilenc-tíz éves lehetett, amikor egyik éjszaka lent ültem a konyhánkban a konyhaasztalnál és sírtam. A gyerekeket egyedül neveltem, nem volt egyszerű, gyakran elfáradtam. Akkoriban természetes volt a sírás. A lányom érettségi után volt, és éppen készült elköltözni, a legnagyobb fiam már a szüleimnél lakott, és a középső fiúval is, 13 éves lévén egyre több gond volt. A kicsi lejött a mosdóba aznap éjszaka és rémülten látta, hogy ébren üldögélek az asztalnál, ráadásul sírva. Odajött, megsimogatta a karom. Miért sírsz anya? Azért sírsz, mert a Zsófiék kamaszodnak? Ne sírj, anya, én megígérem neked, hogy én nem fogok! Velem nem lesz baj! Csak ne sírj! Ígérd meg, hogy nem szomorkodsz! – akkor elmosolyodtam és ő megnyugodott. Vele sosem volt baj, tényleg, hacsak az nem, hogy túlságosan kötődött hozzám. Csecsemőkorában egy percre sem lehetett magára hagyni.

A gyerek, a legkisebb fiam, mindig mindenhová velem tartott. Kilenc éves volt, amikor rátaláltunk arra a szellemi identitásra amit mindig is kerestünk, és én akkor megismertettem a gyerekeimmel is mindazt, amit megtudtam. Már majdnem tíz éves volt, amikor ő egyedül, saját magától vállalkozott a brit milára. Velem jött zsinagógába is, minden péntek este, minden ünnepre és velem együtt tartotta a molinót és osztotta a fáklyákat az Élet menetén. Zsidó iskolába járt, Szarvason táborozott minden nyáron, ismeri az imákat, tud héberül. Amikor beadtam az aliya kérelmemet, a személyes interjún a Jeruzsálemből küldött referens meg is kérdezte, na, és vele mi lesz, a legkisebb fiúval? A magyar ügyintéző azt felelte, a gyerek egy későbbi projekt. Én pedig beleegyeztem, én is úgy gondoltam jobb lesz, ha Magyarországon fejezi be az iskolát és csak akkor jön utánam. Hülye gondolat volt. Ostobaság.

Fél évvel az aliya után bebizonyosodott, hogy nem jó ötlet egyedül aliyázni annak, akinek családja van. Minden nehezebb, és még ha minden rendben van is, ha a teljes szépség vesz is körül, a szíve egy része az embernek ott marad velük, azokkal, akik nem jöhettek, akik nem lehetnek itt. Jártam az utcákat és egyre csak az járt a fejemben, ezt látniuk kéne. Ezt is, meg azt is, mindent! A vicces és szép körforgalmakat, a tüzeket, a Simchat Tora-t a szefárd közösségben, a merkaz klitában a csicsergő nevető etióp asszonyokat és gyerekeket. Látniuk kéne, de legalább annak az egynek, aki valóban velem volt, akinek a szíve ugyanúgy ide kötődik. Megkerestem a főrabbit. A budapesti főrabbi akkor már nagyon beteg volt. A kérésemre, hogy adja ki a fiamnak is a papírt ami az aliyához szükséges, azt felelte, túl késő. Mert ő mindent tud ugyan, ismer bennünket és tudja, hogy éveken keresztül jártunk a közösségbe, a fiam bar mitzva-ja akkor elmaradt és ő anélkül pedig nem tehet semmit…Mit válaszolhattam volna? Egy főrabbi döntésére az ember lánya nem tehet semmi mást, minthogy azt elfogadja. De ha elfogadtam is, bele nem nyughattam. És lépnem kellett, lépni akartam, a fiam kijött hozzám februárban, gondoltam személyesen veszem a kezembe a sorsunkat, segítséget kérek a belügyminisztériumban, hiszen én már itt vagyok, az első két hét után munkát is találtam, dolgozom rendesen, lakásom is van, jól beszélek ivritül. Biztos támasz tudok lenni…

És most itt vagyunk. Állunk, várunk az ablak előtt türelmesen. Sorra kerülünk lassan. Elmondom a kérésünket, elő is kerül egy adatlap, el is hangzik az összes teendő, a hölgy felveszi az én adataimat és a gyerekét is. Mindig őszinte ember voltam. Szerencsétlenségemre kicsúszik a számon, csak hogy ne legyen probléma, én giurral jöttem…- KI KÉRDEZTE? Senki! édes lányom, hogy te mekkora hülye vagy!!! – Azonnal tudom, hogy óriási hibát követtem el. Az ügyintéző kezében megáll a toll, felemeli a tekintetét, rám néz. Egy pillanat töredéke alatt megfagy a levegő, azután el is tűnik, elfogy körülöttünk. A hölgy arcán pedig valami olyasmit látok, amit le sem lehet írni. Megvetés és gúny egyvelege talán. Szinte valamiféle undor. Összetépi a kezében levő papírt, apró darabokra tépi és kikapcsolja a számítógépet az addig beírt adatokkal. – Ó! Valóban? – kérdezi ridegen – Hát akkor viszontlátásra. Menjen haza a fiatalember, térjen be ő is és majd csak utána jöjjenek ide! – mondja, és máris mögénk néz, mintha ott sem volnánk, soha ott sem lettünk volna. – A következőt, bevakasa! –  Hátranézek a gyerekre, aki mindent hallott, értett. Fehérebb az arca mint a fal. Kézen fogom. – Gyere, nincsen semmi baj! – mondom neki, – Menjünk! – De sohasem voltam képes jól hazudni. Ő is tudja. Érti, hogy mi történt. És én is tudom. Akkor és ott nem csak egy darab papír lett széttépve, összegyűrve, szemétkosárba dobva.

Vannak barátaim, az Ö-valónak hála, a történet után mindenki megpróbál segíteni, ahogy csak tud. De nincsenek lehetőségek. Nem túl jók a kilátások. Úgy tűnik minden megoldás több éves procedúra volna, ügyvédi és/vagy rabbinikus munka, hosszú process, ami sok és még több pénzbe kerül. Napokig tárgyalunk egyeztetünk, beszélgetünk, de hiába. És a kis bérelt lakás, amit olyan szeretettel együtt berendeztünk, hirtelen már nem az ő otthona. A barátok, akikkel addig megismerkedett, az orosz fiú és a szabre srác, már hiába hívják telefonon. – Anya, én hazamegyek – kezdi el mondogatni egy hét múlva – Anya, ha nem tudok itt maradni, ha nem tudok segíteni neked, én inkább akkor hazamegyek…- Nem sírok, csak éjszakánként a szobámban, az ágyamban, amikor nem hallja. És nem tudok mit tenni. Ötletem sincs. Megvesszük a jegyet, felrakom a gépre, és útközben még megkérem, írjon egy üzenetet, mert megyek Jeruzsálembe a Kotelhez. Leragasztja, de amúgy sem nézném meg, nem kell elolvasnom, tudom, hogy mi áll benne. Állok a Falnál pár óra múlva, imádkozom. Utána odalépek egy férfihez, megkérem, elhelyezné-e a kövek között a fiam kvitlijét. Továbblép, mintha nem akarna hallani. Ott helyben akkor hiába szégyellem, de elsírom magam megint. Az elutasításból most már több mint elég! Folyik a könny az arcomon, a kezem még kinyújtva, benne a kis összehajtott papír, amikor a férfi mégis visszafordul. Mosolyog. Bocsánatot is kér, hogy nem értett meg elsőre, most már tudja, mit szeretnék és természetesen odaviszi a kvitlit a Falhoz a férfiak részén. A fiáé? – kérdi, – örömmel megteszem! – és hozzáteszi, hogy minden rendben lesz! Csak ne féljek! Legyek bátor és erős! Kedves, ahogy vígasztalni akar ismeretlenül.

De nem tudok már bátor lenni. Erős még kevésbé. Telnek a napok, sorban látom vendégül a gyerekeimet egy-egy hétre, tíz napra. A lányom épp elutazik, amikor kitör a háború. A munkahelyemen arabok és orosz katolikusok dolgoznak. – Ők hogy vannak itt, milyen engedéllyel?! azt nem lehet tudni. – Az élet néha nagyon igazságtalan. Annak tűnik.

Nyár

A háború előrehaladtával az arabok egyre tartózkodóbbak, keveset beszélnek, kerülik a hamaszról és a békességről való társalgást. Az egyik arab kolléganőm egyik délután meg akar lopni, a zsebemből veszi ki a telefonomat, szerencsétlenségére nem tudja, hogy a 7-es busz zsebesei között utaztam tíz éven át, így észreveszem, attól kezdve persze gyűlöl. Féktelen a gyűlölete, mindenbe megpróbál belekötni, amit teszek. Megtörténik, hogy egy másik este, miközben a konyhában mosogatom a betegek edényeit a vacsora után, ő utánam jön és merő játszásiból a hátam mögé kerül, majd mintha átölelne, egy kést szorít a torkomnak. Nem kicsi kést, egy húsvágót, csak a pengéje megvan vagy harminc centi hosszú és legalább négy centi széles. -Nem vicces Manal, – mondom neki csendesen és furcsa, de félelmet nem érzek, inkább csak a gyomrom kavarodik fel, az viszont elég erőteljesen. Az edények fölé hajolok, a vizet hidegre állítom és úgy folyatom a csuklómra egy pár pillanatig. Mosogatok tovább, ő pedig nevetve távozik.

Ősz

Már lassan egy éve segédápolóként dolgozom egy idősek otthonában. Az orosz főnökasszony beoszt az összes ünnepre, pedig tudja, hogy hová tartozom és hogy templomba is el szeretnék menni. De nem érdekli. Jom Kipurra hosszú műszakra ír be, egyre inkább elegem van. Hívogatom az Egészségügyi minisztériumot, hiszen időben, már a megérkezésem után beküldtem az anyagomat, hogy elfogadtassam az ápolói végzettségemet, de nehézkesen halad az ügy és nem válaszoltak még semmit. Ismerősök mondják, hogy valószínűleg újra iskolába kell majd járnom, itteni vizsgákat kell majd letenni. Nem bánnám ezt sem. Csak tudnék már valami biztosat! De nem. Velem kapcsolatban mindig mindenki roppant ráérősen kezeli a dolgokat. Ez valami átok lehet. Mit csináljak?

Heteken át gondolkodom, hogy legyen. Jó megoldás nincs. Édesapám egész nyáron át hívogatott, a háború híre ezúttal Európát is elérte és ő aggódott a rakéták miatt. Minden nap aggódott. Édesapám szívbeteg. Valószínűleg hamarosan meg kell operálni. Gondolkodom, tanulok és dolgozom. Egyre fáradtabb vagyok. Nem siránkozom. De ezt nem tagadhatom el. Fizikailag, szellemileg, érzelmileg is elfáradtam. Mindemellé egy hosszú és mély barátság is véget ért a nyáron, az is nagyon fáj, azon sem tudok túllenni. Az a fiatal lány, aki nem mellesleg olyan közel állt hozzám, hogy anyának nevezett és minden titkát megosztotta velem, esküvőre készült és előtte megcsinálta az ortodox betérését. Egy rabbi menye lett. Úgy volt, hogy az esküvőn ott leszek, együtt örültem vele, de a lány egyszerre csak eltűnt. Egyik napról a másikra nem válaszolt az üzeneteimre, a leveleimre, nem vette fel a telefont sem. Minden kapcsolatot megszakított velem minden magyarázat nélkül.

Egyszer valaki azt mondta, túl érzékeny vagyok. Biztosan igaz, de ezzel a kijelentéssel sem tudok mit kezdeni. Tény, hogy nem bírom a szeretetlenséget, az igazságtalanságot, és képtelen vagyok a jogtalan leosztásokat szó nélkül hagyni és nem csak akkor, amikor azok engem érintenek, hanem bármikor, bármilyen helyzetben. Nem érzem, hogy túl érzékeny lennék, annyit érzek csak, hogy elfáradtam, lélegzethez kell jutnom.

Októberben elhatározom magam: bárhogyan is van,  a családom és a sok minden más ok miatt elsősorban jiddische mame módra kell gondolkodnom. Így azután bepakolom a bőröndöket és néhány dobozt. Tartozom Izraelnek, tudom, hogy visszatérek majd, amit teszek, az nem jerida, és azt is tudom, hogy az elhatározásom jellegével sem vagyok egyedül. Mások is járták és járják ezt az utat. Elmennek, visszajönnek, annyi időt töltenek itt, amennyit csak lehet, még ha egyelőre életvitelszerűen nem is tudnak Izraelben lakni. Senki sem kárhoztathat. Mégsem esik jól. Tudom, hogy mennyire fog hiányozni. Minden… A barátaim persze különféleképpen fogadják a döntésemet. (Hát még az ellenségeim! :)) Sokan félreértik, sokan még ma is másként magyarázzák, mint ahogyan van. De semmi baj.

Nem csak hogy mindennek rendelt ideje van, de minden okkal is történik. És egyedül csak az Ö-való tudja, hogy mi van a szívemben. Jól van ez így. Miközben Nahariyyán elbúcsúzom a tengertől, Erectől, a szél lágyan ölel körbe és úgy suttogja a fülembe, ahogy csak azt az egyetlen hangot lehet hallani, a legszelídebben: Lech, lech l’Shalom! Menj Békével! ne sírj! Ha el is kell menned most egy kis időre, jól tudod, ez a föld mindig visszavár. Örökké összetartozunk, Te és Én.

Shlomit Avigail