Naplótöredék III. / Válaszutakon…/

Szép lassan eltelt három hónap, és én azon kaptam magam, hogy véglegesen izraeli állampolgár lettem … no meg azon is, hogy még véglegesebb szerelem köt e kis országhoz… ami azt gondolom, hogy jóval erősebb kötelék holmi papírnál (bár bevallom, nem esik rosszul, hogy jogaim is vannak itt, nem csak érzéseim)… No meg kötelességeim, persze. Hivatalosak is, no és pluszban afféle elvárások, mint például, hogy tanuljak meg héberül. Ez nem is kérdés, én még annál is jobban szeretném, mint amennyire elvárják… Azért az ulpánon feltűnt, hogy (mint annyi minden másban) ebben sem vagyunk egyformák, mi bevándorlók…
Itt van például jó néhány csoporttársam a suliban, akik afféle szabadegyetemként értelmezik az intenzív nyelvtanfolyást … ami azt jelenti, hogy háromnaponta benéznek egy-egy órácskára, meglátogatni minket és a gutaütéses állapotba kergetni a nekünk kirendelt tanerőt (aki valamilyen rejtélyes oknál fogva utál dolgokat tizenegyszer elmondani )… Mi pedig, (a mindennapok kis güzüi) csak tanulunk, hajtunk és nem merünk hiányozni fél órát sem, mert attól tartunk, hogy ilyen tempó mellett soha többé nem tudjuk újra felvenni a fonalat.

Ez megy közel másfél hónapja, és ahogy elnézem magunkat, lassan körvonalazódik, melyikünk milyen izraeli lesz. Vannak ugyanis klikkek, ahová már nem nemzetiségi alapon, hanem személyes habitusunk által nyerhetünk felvételt.

Lássuk csak… vannak például a bizonytalanok (Homo Betoji’s): arcukon állandósult rémület, minden új igénél összerezzennek, ez is rendhagyó, mi jöhet még??? Szerintük itt Izraelben megtanulhatatlan a nyelv, (meg)érthetetlenek az emberek, nem is tudják, mit keresnek itt, és különben is sehol egy szem hó… még jó, hogy a barátaikkal együtt alijáztak, a hátralévő hatvan-hetven évecskét majdcsak eltöltik velük…

Azután az ellentábor (Homo Letoji’s): mit nekik héber, úgyis mindenki beszél angolul, akkor minek ez a sok strapa. Az izraeli lányok szépek, a tengerpartról nem is beszélve, a többi meg úgyis mellékes az életben…

Ja, és ki ne felejtsem, a Homo Nyomuli’s-t, aki már az első héten megoldja a gázai konfliktust (szóban), két sör után bárkinek kapásból vázolja az izraeli jogi rendszer reformszükségleteit és simán lekörözi az Akadémiát nyelvújításban. Mondanom sem kell, ezek az amúgy igen erős idegzetű tanerőnk leghatékonyabb ráncképzői… még pár ilyen lelkes olé, és lesz héber szó a Túró Rudira is (a pöttyösre persze) …

Aztán persze itt vagyunk mi, Homo Extasi’s-ok, mindazok, akik az első nap óta, hogy lábunkat izraeli földre tettük, teljes extázisban lebegünk tizenöt-húsz centivel a föld felett, de habitustól függően ez fölmehet harminc-harmincöt centire is… én például speciális féltéglát vagyok kénytelen cipelni nap mint nap a táskámban, hogy földközelben tartson. Speciális, mert ilyet minden bevándorlónak osztanak (nyilván, hogy a gyarapodó népesség ne hussanjon tova a fellegekbe holmi extatikus boldogság okán)… Persze Izrael nem lenne Izrael, ha nem tudná zseniálisan álcázni eme szándékát, ezért a fent említett féltéglának a „Héber nyelvkönyv kezdőknek” címet adták, minden gyanú eloszlatása végett…

Így történt, hogy mindannyian itt (lent) járunk eme földön, örülve minden pálmafának, pálcikalábú kismacskának, minden új héber szónak (a rendhagyóaknak is!), a közös élményeinknek, a közös múltunknak és még közösebb jövőnknek, amelyből mindenki belátása szerint veszi (vagy nem veszi) ki a részét… és persze leginkább egymásnak, mert itt élünk (élhetünk!!!) mindannyian, akiknek közünk van egymáshoz… élhetünk együtt és idegenekként, kívülállóként, sőt akár ellenségekként is… Mindenki eldöntheti melyiket választja.

Én az elsőre szavazok, barátaim…

Purim

Eljött hát ez a várva-várt nap, amikor is kivetkőzve hétköznapi énünkből afféle bohóságokra ragadtathattuk magunkat, amire még csak gondolni sem merünk az év többi napján…
Természetesen gondos előkészületek előzték meg eme nagy napot, melyek a jelmezárusok tematikus meglátogatását jelentette …és persze hosszas mérlegelés után (jól kiérdemelt) kereskedelmi haszonhoz juttatását. Hogy miért is jól kiérdemelt?
Mi ketten, Kisember és jómagam a kiszemelt kiskereskedelmi egység közel hat négyzetméteréből röpke háromnegyed órára lefoglaltunk kettőt, és egyik kezünkben a kalózok öltözékével, másikban egy varázslópalásttal hosszas vívódást adtunk elő ékes magyar nyelven… Mondanom sem kell, az eladó csak nézett egyikünkről a másikra, és hanglejtésből, esetleg gesztikulációból próbálta követni, mely jelmez áll épp nyerésre, és a vesztésre álló szetthez mindig odakínált egy-egy extra kiegészítőt, miáltal azonnal fordult a kocka, és kezdődött minden elölről.
Persze ha nem Izraelben lennénk, szegény emberünk már lila fejjel tépte volna a haját, de hát ez Izrael, és minden izraeli eladó (mivel valószínűleg neki is van két-három-négy gyerkőce otthon) jól tudja, hogy ez mennyire nem csekély döntés… hány pszichiáter mesélhetne a paciensek rosszul sikerült gyermekkori élményeiről ?!
Így tehát az ügy komolyságához illő alapossággal arra jutottunk, hogy a varázslógönc a megfelelő választás, mire (az eddigre kissé elhasználódott) eladó még egy grátisz varázslósüveget is belecsúsztatott a holmik közé, végképp teljes körű boldogságra ítélve ezzel az utódot…
Persze lehet, hogy minden nap a legstrapásabb vevő érdemli ki az extra ajándékot… ezt (még) nem tudhatjuk… Meglátjuk jövőre .
Ezután az én jelmezem már nem járt ennyi strapával, röviden csak annyit, hogy meglátni és megszeretni (és kifizetni) nem telt egyetlen percnél tovább…
Már csak a bátorságot kellett összeszedni, hogy minden más helyi erőhöz hasonlóan kihúzott derékkal viseljem a rám szegeződő tekinteteket a buszon (vagy akár a bankban)… és persze minden erőmmel küzdeni a nevetőgörcs ellen, amikor a boltban a máskor szigorú, felvágottas (és igen éltes ) hölgy rózsaszín tollas Barbie-koronával a fején néz rám várakozóan, miszerint melyikből és mennyit kérek…
Ezen előtanulmányok után már erősen vártam a nagy napo(ka)t…
Először az ulpánon köszöntött ránk az őrület, de az mindjárt megmutatta mire is számíthatunk… Máskor szolid és normális emberi külsővel megáldott tanonctársaim olyasmire maszkírozták magukat, hogy az arról készült képeket biztosan nem tennék fel a Facebookra portréképnek Én csak álldogáltam a kis fekete cicafüleim mögé bújva, és elnéztem a forgatagot… Mindenki felszabadult és boldog, hiszen végre valaki más lehet (esetleg felszínre engedheti ösztönlénye legbelsőbb titkait )…

Ennek fényében élénken elképzeltem, hogy mi lesz majd Kisember sulijában…
Persze ugyanaz lett, mint az ulpánon (csak kicsit kevesebb polgárpukkasztó jelmezzel és több szupermennel): őrületes buli, mérhetetlen mennyiségű purimsüti-evéssel, …zene-tánc dínom-dánom… teljes átéléssel. Hazamenetel jelmezben, pirosra-zöldre-kékre fújt hajjal… Egymáson vigyorgás a buszon. Az utcán. (Azután otthon!)
Sajnos a híres utcai buliból kimaradtunk az idén, mert az eddig tavasszal örvendeztető időjárás most megelégelte a csillogó napsütést és (szintén csillogó) esőre, (és néha bocsánatkérésképpen gyönyörű szivárványra) cserélte a látványt. Persze ez is egzotikus, mert a beöltözött embereknél csak egy viccesebb lehet a beöltözött és bőrig ázott emberek… csatakos tigris és lucskos méhecske… ezt már nehéz felülmúlni.

Mindemellett minden alkalommal több nyelven is meghallgathattuk Eszter történetét (Eszter Könyve néven ismeretes), ahogy a perzsiai zsidók reménytelen kilátásai ellenére sikerült elérnie, hogy népe élhessen… Mennyire szeretik ezt a történetet itt, a modern Izraelben!

Hahn István egyik könyvében (Zsidó ünnepek és népszokások) olvastam, hogy a zsidó nép megmenekülése sokszor, sok helyen csak efféle módon történhetett (az utolsó vagy az utolsó utáni pillanatban), ezért a Purim afféle nagyon is aktuális népünneppé vált, az optimizmus, az életerő ünnepe, amikor azt ünnepeljük (ünnepelhetjük!), hogy a zsidóság, Izrael túlél minden kilátástalan helyzetet…

Ahogy eddig is… ezután is.
Így legyen.

Haaviv beTelAviv

Örömmel jelenthetem, új Barátom született…
Százhatvanöt-százhetven centis, huszonvalahány éves (tudom mennyi, de diszkrét vagyok ), vörös, szabadlelkű kis ördögfióka képében…
…hogy is mondják az ördögfiókát nőnemben?
Hűűű… lehet, hogy túl sok időt töltök a főnevek kontra melléknevek (és persze igék) nembéli (számbéli, időbeni…) egyeztetése elnevezésű népszerű izraeli társasjátékkal, melynek közismertebb neve: héber nyelv???
No de vissza az újszülötthöz, aki szintén alijatojásból kelt ki, akárcsak én, mindössze pár hete, és ugyanazon ostrommal bevette az iskolát és az én szívemet is.
Van az a barátság, amikor őt bántják meg és én sírok… na, ez olyan.
Asszem’ vele együtt érkezett még valami: egy kis darabka az egy (két) évtizeddel ezelőtti életemből: a tavaszillatú csatangolások, a kávéházi világmegváltások, abbahagyhatatlan, estébe nyúló beszélgetések emléke… összekeveredve valaha-volt, mára megvalósult álmokkal: csillámló parti homokkal, égszín hullámokkal, (és persze az elmaradhatatlan pálmafákkal!), napozós-tanulós (inkább napozós mint tanulós ) délutánokkal…

Örömmel jelenthetem, új Életem született…
Így március derekán rám szakadt a tavasz, minden megtelt élettel, még a fecskék is visszajöttek… (Ezt Emberem újságolta ma, nekem eddig az sem tűnt fel, hogy elmentek. )
Valami történt velem, egyszer csak azon kaptam magam, hogy élek, újra élek… évtizedes csipkerózsika-álmomból ébresztett fel ez az izraeli tavasz, ez az új barátság, olyan ajándékként, amelyből tényleg nem sok van az életben. …és ez az új kötődés hozta magával a többit, ráébresztve, hogy mennyi hasonló lélek van körülöttem, hasonló gondokkal, hasonló örömökkel, hasonló mindennapokkal… Én és Ők… most már Mi… Nem vagyunk már egyedül, önmagunkba zárva…
Amikor azt mondtam, itt lehet élni, még nem is tudtam, mennyire…
Ez a szikrázó napsütés, a szépség és a felpezsdülő vérű, igazán, belülről mosolygó emberek országa, azt hiszem.

A barátságok országa.
A tavasz országa.
Az ébredés országa.

Elég lemenni a tengerpartra, leülni egy kávézóba, elnézni a raszta-hajú, már tavasszal is lebarnult, örökmosolyú pincéreket, akik azért(is) -t rajzolnak a számla aljára, ha nem adsz elég borravalót…

…vagy a szokásos igeragozás-mantrákkal teli fejjel, törökülésben bámulni Kisembert, amint a tavaszi (=jéghideg) tengerből kirohanva nagy lendülettel fúrja be magát a forró homokba, végérvényesen bebizonyítva, hogy a „sárember” nem csupán elvont fogalom…

… vagy Barátokkal együtt ülni a parton, tanulásnak álcázva nézni, ahogy aranyba burkolva eltűnik a nap és csak borotvaéles, hideg szelet hagy maga után, bizonygatva, hogy a tavasz csak most kergette el a telet…

…vagy mosolyogva méregetni a (még) téli csizmában és (már) nyári shortban napozó lányokat, akik kicsit sem akarnak senkinek megfelelni, csupán önfeledten lazulni a parton suli után (vagy helyett? ) …

…mert itt nem gáz kicsit bolondosnak lenni, összevissza öltözni, összevissza beszélni (magyarul-héberül-angolul-mindenhogy), nem gáz őszintén kötődni mindenhez és egymáshoz… és főleg nem gáz boldognak lenni…

Maszada és egyéb erősségeink…
Már hetek óta szombatonként járjuk az országot, felfedezni mindazokat a látni(érezni)valókat, amik faltól-falig kitöltik ezt a kis országot…
Ismerősök, barátok, családtagok osztják meg velünk a titkokat, hogy hol leljük meg a legeldugottabb kis városkát a hegyekben, ahol egy mini-Svájcot rejtettek el, Szentendrével összekeverve, amiből lélegzetelállító panoráma és szombaton is nyüzsgő élet a végeredmény. Kávézókban üldögélő, fagyizó emberforgatag, viaszfigurákkal és régiségekkel zsúfolt, hangulatos kis boltocskák között…

No és persze nem hagyhatja ki az ember a gyönyörű romokat, amelyeket a rómaiak minden bizonnyal a modernkori izraeli turizmus felvirágoztatása érdekében hagytak maguk után, (nyilván direkt) az egyik legszebb tengerparton (ha eddig nem derült volna ki egyértelműen: Készáriáról van szó)…

Múlt szombaton pedig egészen nagylélegzetű túrára ragadtattuk magunkat, a Maszada meghódítását tűztük ki célul. Egész jól ment, nekünk nem tartott évekig, mint az előbb emlegetett birodalmi rombolóknak: csupán kétperces álldogálás eredményeképp feljutottunk. Igaz, ez csak akkor sikerülhet bárkinek is, ha jó helyen álldogál… mondjuk a kötélvasút kabinjában.

Láttam már filmet erről a helyről, ismertem is a történetét, mégis meglepett, milyen ereje van a helynek. Körben a végtelen holdbéli táj, nem a jól ismert finom homokdűnés sivatag, hanem afféle sziklatarajos, vad közeg, csupán a Holt-tenger sócsillámos kékje töri meg. No és persze a meleg, amely így februárban alig harminc fok… mindenki kiszáradva, félájultan lézeng, mégis elszántan mászunk fel-alá a sziklába erősített lépcsőkön, mert hatalmába kerít az az érzés, amit annaki dején érezhettek a harcosok: ez talán a világ teteje is egyben… Senkit ne tévesszenek meg holmi földrajzi tények, Everest meg ilyesmi… itt valami másról van szó.

Az az erő, amit ez a hatalmas sziklaerőd szimbolizál, azt hiszem, nem más, mint Izrael ereje. Nem is fizikai talán, bár az sem kicsi, valami másról van itt szó.

Soha, sehol nem láttam még olyat, amit itt mindennap láthatok az utcán, a buszon, bárhol.

Magától értetődő erő ez, büszkeség… először azt hittem, hogy a sok kiskatona miatt érzem, ahogy jelen vannak mindenhol, fegyverrel vagy anélkül, jönnek-mennek-élnek közöttünk. Azután rájöttem, hogy ugyanez árad a többiekből is, persze nemrég még ők is katonák voltak, ma már a hétköznapok kisemberei, bevásárlószatyorral… de azért ott maradt bennük valami tartás… Tudom, hogy van akinek ez inkább riasztó, mint megnyugtató… nekem speciel tetszik.

Mindemellett én nem elsősorban a fizikai erőben hiszek… de hát ez itt Izrael.

Az az Izrael, ahol néha egy cseppnyi gyengeség is veszélyes luxus lehet… az az Izrael, ahol a tanárnőnk fiatalkori szerelmét megölték, az az Izrael, ahonnan összetörve visszamenekült Franciaországba (mert nem meglepő módon ő is olá chádásá volt egykor), az az Izrael, ami nélkül mégsem tudott élni, az az Izrael, ahonnan már nem tudna elmenni…

Valahogy így vagyunk itt mindannyian, nem tudunk nem itt lenni. Itt van valami, ami nem ereszt el, akkor sem, ha árnyékok is csíkozzák ezt a napfényes helyet.

Mert itt van valami, ami sehol máshol…

Naplemente felé feküdtem a Holt-tenger partján, néztem a híres fekete iszaptól sötét arcokat, amint együtt lebegtek a sós vízben a születetten fekete arcokkal, pár méternyire a tetőtől talpig divatos farmerholmiba préselt, hagyományos muzulmán kendőt viselő, (farmerostul!) fürdőző lányoktól… szikrázó napsütés, extra nagy pálmafák, naplementében romantikusan vízipipázó társaság, társaság, csillogó (és mérhetetlenül sós) víz, fel-alá sétáló határőrök bokára csúsztatott térdvédőben (még ha nem is érezzük, mégis csak egy országhatáron napozunk önfeledten)… ilyen hely nincs máshol.

Csak ez a kis ország.

Akkor, ott újra eszembe jutott az erőd, ahogy a szél hiába tépte-szaggatta a Dávid-csillagos zászlót. Azt hallottam, hogy ez az erőd nem eshet el többé.

Erődök védenek kívül, és még inkább itt, belül… Bízhatunk bennük, mert erőssé tesznek, legalábbis, ha van hitünk… hitünk bennük és önmagunkban. Mert a legerősebb erőd nem a legerősebb ember, hanem a sok összekapaszkodó, sorsát, hitét, erejét, életét összeadó hétköznapi ember(ke). Mi mindannyian.

Én ezt hiszem.

Mi történik, ha ünnepnap a szerda? Na jó, fél-ünnep és egész szerda…
Találós kérdés: Mi az? Bibliai meg nem is, ünnep is meg nem is, (sőt!) magyar is meg nem is?!… Hm? Akik olvassák a fórumot, könnyen kitalálhatják, a többiek meg majd menet közben rájönnek …

Tehát történt Pészach egyik fél-ünnepi napján, egy erősen nyáriasra hangolt szerdai napon, (ami nem is csupán költői túlzás, elnézve napszemüveg-lenyomatos, finoman fogalmazva pirospozsgás orcáinkat)… tehát eme jeles napon egy barátunk meghívására célba vettük a Bibliai Állatkertet, ami Jeruzsálem tartozéka, és mint ilyen, a legalkalmasabb hely az izraeli, ezen belül speciálisan a jeruzsálemi ünnepi hangulat feltérképezésére, az egész társadalom teljes keresztmetszetében, A-tól Z-ig. Ami jelen esetben a kaftántól a pólóig terjedő skálát jelenti, valláson belüli (esetenként kívüli) no meg persze egyéb meggyőződési hovatartozás szerint.

Vizuálisan ez a következőt jelenti: Jeruzsálem szinte teljes lakossága a vonzáskörzetet is beleértve, ki-ki habitusa szerint értelmezett ünnepi öltözetben, összes gyermekkel, és nem csekély tárgyi állománnyal, nevezetesen hűtőládával, kerekes bőrönddel felszerelkezve (nem viccelek!) pontban tíz és tizenegy közé időzítve megrohamozza az állatkertnek nevezett objektumot. Ekkor már gyanítottam, hogy nem holmi könnyen felejthető élményben lesz részünk…

Mindenesetre leszögezem, nem tudnék ötnél több állatot felsorolni az egész állatkertből… No nem mintha nem lennének ott tömegével, jobbnál-jobb felhozatalban, de nem értem rá velük foglalkozni, lévén hogy lefoglalt a piknikező, áramló, lüktető tömeg alapos (és diszkrétnek álcázott) szemrevételezése.

Első megfigyelés: a túlnyomó többségében a hagyományos zsidó (ünnepi) öltözékek valamelyikét viselő családokban elterjedt gyakorlat, hogy az összes gyereket egyforma ruhába öltöztetik, kétévestől tizenkettőig, persze nemenként szelektálva. Ez azt jelenti, hogy ránézésre megállapítható, hogy egy család, nevezetesen a krémszín-sötétkék széles csíkos, három fiúval rendelkezik, húszcentinként egymást lépcsőzetesen követő méretben. A mellettük lévő hajszálcsíkos fekete-fehéreknek csupán két fiúk van, de lányból viszont három.

Puhatolózó körkérdésemre elhangzott válaszok között a legmeggyőzőbb verzió (mármint a közkeletű szokás miértjére): nyílván hármasával (ötösével) vásárolni olcsóbb…(gondolhattam volna!)… esetleg biztonságtechnikai szempontból sem utolsó, hogy az elkószált gyermeket a biztonságiak ránézésre az illetékes családhoz irányíthatják. Ezért ne vegyünk sokszámú gyermekeinknek túl népszerű (és ezáltal gyakori) mintázatú pulcsit, mert otthon a népszámláláskor szembesülhetünk néhány tévesen hozzánk irányított kék-fehér csíkos pluszkölökkel.

Már-már én is eljátszottam a gondolattal, hogy már meglévő és leendő gyermekeim esetében én is megpróbálkozom egyforma cuccokkal, de Efi (a lényegretörő) kiábrándított, a tizenhárom évesen azért már szarul állna a rugdalózó (akármilyen csíkos is). Na ez van, erről már lecsúsztam. Zeu.

Második megfigyelés: fekete-fehér-krémszín variációkban, szigorúan hosszú ujjban és szoknyahosszban és kendőben gondolkodva is lehet zseniálisat alkotni női divatban, és e kérdésben Jeruzsálem ismét új távlatokat mutatott. Nem először éreztem, de most a legmeggyőzőbben, hogy korlátok közé szorítva szárnyal a legjobban a kreativitás. No nem állítom, hogy mindenkinél szárnyal, helyenként inkább csak cammog, de ez persze egyéni habitus, mintsem vallás kérdése. Világi ruházkodás viszonylatában is legalább annyi a bevitt ziccer, mint a kihagyott. Én jelenleg a kettő közötti hidat keresem, tetszik a nőies, de nem kifejezetten csak domborzati villantásra összpontosító stílus. Na jó, talán kicsit merészebb színekkel is operálva, afféle újraértelmezett hippiműfajként, nem mellesleg felhasználva, ellesve a kendő nevű találmányban rejlő (több)száznyi variációs lehetőséget, ami az európai nőkhöz már csak töredékes formájában jut el, míg itt, a kelet kapujában már az önkifejezés egyik legmutatósabb kelléke. Minél rafináltabb, annál többet takar és egyben annál többet mutat.

Harmadik megfigyelés: ismét megdőlt a nézet a magyarok köztudomású (és eszerint többszörösen téves) lélektanáról, ami finoman szólva sem a pozitív jelzőkkel illethető. A népes (?) magyar populációból itt és most egybegyűltek között hosszas eszmecserék után sem sikerül felfedezni egyetlen rossz arcot sem (bár nem is nagyon akartam), viszont új barátságok köttettek minden korosztályt beleértve, négyévestől hatvanasig, ami még fehér abrosz mellett sem kis teljesítmény, de így zsiráftól zebráig vándorolva egészen kiemelkedő. No meg a fehér abrosz is meglett előbb-utóbb, bár nem a pingvinek mellett a fűben piknikezve, hanem Efi elhíresült panorámateraszán, macesz-batyu és egyéb pészáchi kajahegyek közé ékelve, ahol ki-ki kedve szerint hintázva vagy hintaágyazva esetleg a rendes ágyat félórácskára igénybe véve vezette le a tömeges jeruzsálemi ünneplés és az ezt követő extra élményeket nyújtó jeruzsálemi tömeg(es)közlekedés következtében fellépő enyhe sokkot. (A jeruzsálemi buszozás külön fejezetet érdemelne, de majd egyszer később, ha már lesznek rá szavaim 🙂 …)

Egyéb megfigyelések is voltak, négytől százkettőig, de ezek részletes felvázolásától most eltekintenék, lévén, hogy ez blog és nem négykötetes önéletrajz (legalábbis egyenlőre). Elégedjünk meg annyival, hogy az kiderült, vallási vagy világi besorolástól függetlenül a tradíciók itt igen fontos szerepet töltenek be még ma, 2010-ben is (amiről húsz éve még azt hitték, hogy az már a holdon-nyaralós űrkorszak lesz, de nem az lett…)

Tehát a hold helyett mindenki ott él és ünnepel, ahol tud, de ahogy látom, még a legrikítóbb atlétatrikós családok sem kapják elő Pészách közepén batyujukból a vajas kenyeret sonkával-sajttal!… Nem mintha tiltótáblák lennének kirakva parkszerte… nem szükséges. Van valami, ami miatt ezt nem teszik. Hagyomány? Tapintat? Közösség? Nem is tudom… talán mindegyikből egy kicsi. Múltbéli idealizmus? Vagy a nagyon is mai izraeli valóság?

Néztem és egész nap nem tudtam betelni a tömény tradíció jelenlétével, ami nem is selyemkaftánokról szól, hanem apukákról (akik történetesen kaftánt hordanak), családokról, arról a valahonnan régről megőrzött értékrendről, ami rábírja ezeket az embereket, hogy harminc fokban (is) felvegyék a szőrmekucsmát, és hűtőládákat és gyerekeket cipelve csak egymásnak szánják ezeket a napokat. Hogy aszerint éljenek, ahogy jónak tartják. Hit, tradíció, értékrend, gyerekek, család…

Az élet, amit élnek, látszólag fényévekre van tőlem, de a szavak, amivel jellemeztem őket, nem távoli, elvont fogalmak. Ha megkérdezünk akárkit Pesten, New Yorkban, Tadzsikisztánban, mondjon néhány szót, amit fontosnak tart az életben, nem ilyesmiket mondana?

Talán mások az útjaink. Nem is olyan biztos. És a célok?

Sokszor csak ülnék egész nap egy sarokban, láthatatlanul, nézve ezt a forgatagot, hogy megérthessem végre, hol a híd, amit keresek (és keresünk annyian). Mert az úgymond túlcivilizált társadalmakban érezhető, hogy valami hiányzik, amit mindenki másképp fogalmaz meg, de a hiányérzet azonos. Keresünk, és útra kelünk, ki a pénz, ki az eszmék útján, van aki a régmúltban keresi a megváltást, van aki a virtuális világban, esetleg a kegyetlenül anyagiban.

Az utak között pedig ott vannak a hidak, átjárhatóak (akkor is, ha sokan nem így gondolják).

Kezdek eljátszadozni a gondolattal, hogy nem is a saját utamat kell megtalálnom, hanem a hídjaimat.

A hidakról köztudott ugyanis, hogy nem azért vannak, hogy elválasszanak, hanem hogy összekössenek. Mint az ünnepek.