Naplótöredék I. / ALIJA /

Az íróaszalom rendezése közben kerűlt a kezembe ez a napló, szerzője néhány éve vetette papírra az általa megélt alija, és az első napok, hetek, hónapok történetét.  A naplóból, naplótöredékekből összeállított sorozat a szerző anonimitási igényét tiszteletbentartva, névtelenűl kerűl az olim arcképcsarnok jegyzetei közé.

I. Isten hozott itthon!

Miután Kisembert újra biztosítottam róla, hogy a tengerpart ugyanott lesz most is, ahol tavasszal – még turistaként – hagytuk, mintegy igazolásképpen fel is tűnt a cakkos part. Olyan, mint egy nevető száj. Vagyis mint sok nevető száj egymás mellett. Illett is a hangulatunkhoz, mert aznap csupa ilyen emberrel volt dolgunk, valahogy az oléknak mindenki örül… a reptéri hölgy is a táblával… Már ifjoncként is irigyeltem azokat a kissé titokzatos embereket, akikre kis táblákkal várnak, valahogy úgy gondoltam ez afféle bennfentes dolog… hát most a mi nevünk is ott állt egy táblán…

Méretes kis tömeg jelezte, hogy bár Magyarhonból ma „csak” hatan jöttünk, sokan mások is most kezdik meg itteni életüket.

Jó harmincad-magunkkal ültettek egy buszra, kanyarogtunk a reptér területén és találgattuk hová visznek, mi lesz a csomagokkal… a jól bevált reflexszel rögtön szorongani kezdtünk, ahogy azt hosszú évek alatt megszoktuk, (akkor még sejtelmünk sem volt róla, milyen izraelinek lenni…), aztán kilépve a légkondicionált épületből, no meg a buszból, megcsapott a forró mediterrán levegő, a fűszeres virágillat és valahogy eltöltött az (az azóta már ismerős) érzés, jó hogy itt vagyunk, vártak ránk, majd csak elintéződik a papírmunka, ez csupán formaság, mi azért már idetartozunk.

A másik épületbeli fogadóirodában várt az igazi meglepetés: bárpult, szendvics, süti, kávé, tea, a gyerekeknek ajándékcsomag (a csoportban fellelhető mindkét gyerkőcöt mi magyarok „delegáltuk”, ami kissé meglepő, de szép teljesítmény!), egyszóval minden földi jó – beleértve az izraeli hívásokra használható telefont is – belátásunk szerint…

Lepakolásztuk a (nem is olyan kicsi) kézipoggyászainkat (meg az időközben rólunk lekívánkozott több rétegnyi téli holmit, reptéren beszerzett utolsó magyar újságokat, eddig féltve dédelgetett Lego-fúrótornyot a velünk alijázó másik kis család mellé, és először óvatosan kerülgettük a finomságokat, aztán, látva, hogy mások is megbátorodva esznek-isznak, mi is újratöltöttük lemerült energiatartalékainkat és a jóllakott, elégedetten kávézó-teázó „tömeggel” együtt vártuk, mi lesz most…

A váróterem melletti fülkékbe családonként szólítottak az ügyintézők és az irataink alapján szép sorban, visszavonhatatlanul beírtak minket a „nagy (virtuális) könyvbe”, átkonvertálták az adatainkat héberré – a nekünk juttatott ügyintéző arcára azért egy röpke pillanatra láthatóan kiült a rémület, mikor szembesült a magyar nyelvtannal; de no problem, minden megoldható, lett héber nevünk, bevándorlási igazolványunk (teudat olé), ketten kaptunk egyet közösen (mindenkinek jutott benne egy oldal), ehhez helyben csináltak fotót (csak rólunk, felnőttekről, a gyerekeknek csak az adatait írják be).

Ma már tudom, hogy ez azért is nagyon praktikus, mert a párom nevére érkező csomagot én is fel tudom venni a postán, ha ő nem ér rá, mert ezzel igazolható: összetartozunk.

No, de vissza a reptérre: kaptunk még nyomtatványokat, ami a személyi igazolvány igényléshez, illetve az egészségbiztosítás megkötéséhez kell, meg egy nyomtatványt, amit a bankszámlanyitáskor tölt ki a bank, és ezt kell bevinni a Befogadási Minisztériumba. Utolsó – igen kellemes – akkordként még a támogatás első összegét is átnyújtotta az ügyintéző, pont úgy, mintha egy szál virágot adna, és mire mindent elintéztünk, a csoport többi tagja is indulásra készen állt.

Sejtettük már, mi jön most, irány vissza a csomagokért…
A busz megint békésen kanyargott velünk a parkoló repülők mellett (milyen nagy ez a repülőtér!), ahogy az üvegre tapadva bámultunk kifelé, még egyszer átgondoltam a nap történéseit, a gondolataim újra- és újra visszatértek egyvalamihez, ami nem ment ki a fejemből: a többnyelvű felirat járt az eszemben a fogadóiroda falán. „Isten hozott itthon”!

Az első nap

Szerdán érkeztünk, ezért másnap rögtön gyors ügyintézéssel indult az új életünk, pénteken ugyanis a hivatalok szüneteltetik magukat, (szombaton meg pláne!) tehát azonnal kezdetét vette a mit és hogy kell elintézni című társasjáték.

Szereplők: két és fél olim (a fél a gyerek) és néhány először furán néző, de emellett kedvesen mosolygó ügyintéző (néha ugyanez a változat, csak több, csoportosan tanakodó és furán néző – de kedvesen mosolygó – ügyintézővel)…

Első felvonás: az ügyintézők megkérdezik mit szeretnénk (kedvesen), mikor meghallják, hogy Magyarországról jöttünk, angolul szeretnénk ügyeket intézni, az első meghökkenés után tanácstalanul fel-alá szaladgálnak/telefonálgatnak/főnököt odahívnak/stb… (mindezt még mindig kedvesen)…

Olék (mi) tanácstalanul nézzük egymást (kedvesen). Nemigen értjük, de majd csak lesz valahogy. Take it easy!

Második felvonás: nem derül ki, hogy mi volt a gond (valószínűleg semmi), de talán előrébb viszi az ügyünket, hogy járt már itt bevándorló előttünk is (jó néhány), sőt magyarokat is láttak már, tehát a gépezet beindul, az ügy elintéződik, minden rendben. Mi csak mosolygunk rendületlenül, ők is, nem kell idegeskedni… tékitizi… Ezt gyorsan megtanultuk, és bevallom, mióta nem ér készületlenül, nagyon tetszik. Szépen kivárni a dolgokat, nem rohanni, mindenre és mindenkire jut idő… a hivatalban, a postán, a boltban… ez Izrael.

Először a személyi igazolványunkat (teudat zehut) kellett elintézni, ezért a Belügyminisztérium (Miszrad Hapnim) helyi kirendeltségére mentünk, ahol pár perc múlva sorra is kerültünk, és a fent már vázolt kedvesen mosolygó, de amúgy tanácstalanul fel-alá szaladgáló hölgy végül talált egy pultot, ahol elkezdődhetett a regisztráció.

Szükség volt a (magyarországi) Szochnutnál kapott hitelesített papírokra és az iratainkra, továbbá igazolványképre. Némi tanakodás/főnökkel való konzultáció után (mi csak ültünk és mosolyogtunk rendületlenül!) beazonosították, melyikünkhöz mi tartozik a nagy papírkupacból, regisztráltak minket az adatbázisban, és néhány perc múlva egy másik pultnál átvehettük a ropogós, új identitásunkat műanyag lapocska képében. Az igazolványtok másik felébe lakcím-igazoló papírt kaptunk, ennek a másik oldalára könyvelik el a kiskorú gyerkőcöt (az anya igazolványába).

Az igazolványszám – ezt már tudtuk – nem csupán holmi sorszám, ez a mi személyi azonosító kódunk, amit minden ügyintézéskor – hivatalokban, postán, bankban – meg kell adni, legtöbbször már a sorszámkéréskor, és ennek alapján hívják elő a virtuális kartonunkat a rendszerből.

Egy óra volt az ügyintézés, gondoltuk, akkor hajrá biztosítást intézni!

A biztosítótársaság kiválasztása (négyből lehet választani) meglepő módon a legközelebbi postán történik. Mindenkinek megvan a maga favoritja, érdemes előre érdeklődni, ismerősöktől, ki melyikkel (nem) elégedett, a postán bemondásra kell dönteni… no de szép sorjában. A postán (és más hivatalokban) egy póznára fejmagasságban elhelyezett régi hajszárítóra emlékeztető eszközből kígyózó sorszám-tekercsből kellett a soron következőt letépni (jó, hogy nekünk megmutatták postaügyileg járatos bennfentesek, magamtól nem vettem volna észre), és itt sem kellett pár percnél többet várni, már járulhattunk is a kedvesen mosolygó hölgyhöz. Megnyitotta a virtuális kartont, és máris kezdetét vette a főnök odahívatás/tanakodás… ekkor kezdtük sejteni, hogy ez normális része a dolognak, már nem nézegettünk egymásra értetlenül, csak mosolygás, várakozás, tékitizi…

Pár percen belül beavattak (angolul) a probléma lényegébe, miszerint túl gyorsak vagyunk, az adminisztráció még nem ért utol minket, kell egy kis idő, míg a Belügyminisztérium felteszi a minden hivatal által hozzáférhető adatbázisba a regisztrációs (szem. ig.) számunkat és a többit… Talán ha bemegyünk személyesen a Társadalombiztosítóba (Bituách Leumi). Megadta a címet, még mindig van időnk, hajrá!

A Társadalombiztosítóhoz nem sokkal zárás előtt érkeztünk (még ezen „kései” órán is meglepően kedves volt mindenki) és itt sem kellett sokat várni, tulajdonképpen tovább tartott bejutni (táska- zseb- személyi-átvizsgálás), mint amennyit üldögélni bent. Már egészen otthonos érzés volt, amikor az ügyintéző a szokásos köröket futotta, (mosoly, tékitizi) és kiderült, még ő sem tud hozzáférni az adatokhoz, várjunk pár napot…

Mivel a túlbuzgóság nem hozott eredményt, lassított tempóra váltottunk (végül is hova rohanunk?) és mivel az ügyintézős napok után – eddigi életünkben menetrendszerűen bekövetkező gutaütéses állapot jeleit sem érzékeltük magunkon (sőt!), elkönyveltük, hogy megint tanultunk ettől az országtól (vagyis a lakóitól) valami újat .. és mi (is) elmentünk inkább enni egy jót (sok humusszal…)

Az első hét

Eltelt pár nap (az első sábát), és következő héten újra belevágtunk a sűrűjébe…

Először is bankszámlát nyitottunk az egyik nagyobb szolgáltatónál, ahol a megszokott kedves mosoly (és a hozzátartozó ügyintéző) fogadott minket. Vagyis, először még a biztonsági őr az ajtóban (már egészen megszoktuk ezt az állandó táska-ellenőrzést a hivatalok, nagyobb boltok előtt) és miután beengedett, látván, hogy tétován állunk az előtérben található többféle automata előtt (a pénzkiadót felismertük, a többire meg csak néztünk, mint ama elhíresült boci az új kapura), előzékenyen elmagyarázta, melyikből és hogyan kell a személyiigazolvány-számunkkal sorszámhoz jutni. Azóta megtudtuk, hogy a harmadik gépezettel többek között önállóan lehet a banki forgalmunkat kinyomtatni.

Tehát egy kis segédlettel eljutottunk az ügyintézőhöz, aki negyed óra alatt megnyitotta a számlát, és rögzítette abbéli kívánságunkat, hogy (hozzávetőleg egy hét leforgása alatt) csekktömbhöz és pénzfelvételre alkalmas kártyához juthassunk. A fizetésre is alkalmas belföldi- vagy nemzetközi hitelkártyát (amely összegyűjti a kifizetett tételeket, és havonta egyszer terheli a számlára) csak állandó jövedelem meglétekor vagy nagyobb összeg letétbe helyezése esetén lehet igényelni. Egyébiránt a magyar bankok által kibocsátott (dombornyomott!) kártyával fizetni, a magyar bank számlájáról készpénzt felvenni minden további nélkül lehet. A Magyarországon elterjedt kártyaformátum, ami azonnal leveszi az összeget a számláról, nem nagyon elterjedt.

A csekk jóval elterjedtebb fizetési forma itt, mint Magyarországon, lakásbérlés esetén szinte elengedhetetlen, de akár kisebb összegeknél is használatos. Meglepő módon például a sarki fűszeresnél, a hosszú kígyózó sorban nem ritka látvány a fűszeressel kedélyesen csevegő, közben ráérősen csekket írogató vevő… és még meglepőbb módon a sorban mögötte várakozók sem elégedetlenkednek lilára vált fejjel (tékitizi).

Volt már tehát bankszámlánk, és újra elindultunk szerencsét próbálni biztosításügyben.

A postán most már több szerencsénk volt, mint múltkor, az adataink már láthatóak voltak a rendszerben, így – természetesen a megszokott forgatókönyv szerint – némi telefonálgatás és főnökkel való konzultáció (és néhány ragyogó mosoly) után regisztráltak mindhármunkat (külön megkérdezték, hogy a gyereket is belevegyék-e a biztosításba), és a választott biztosítótársaság helyi irodájába irányítottak. Mindez kábé húsz percbe és egy jelképes összegbe került.

A biztosítótársaság irodájában rövid várakozás után az ügyintéző elé járultunk, aki meglepő gyorsasággal prezentált nekünk három darab, személyre szóló mágneskártyát, és egy kis kiadványt arról, hogy melyik biztosítási fokozat milyen szolgáltatás-csomagot kínál. (Az alapbiztosításért a bevándorlóknak az első évben nem kell fizetni, a magasabb szintű csomagokért a kiegészítő összeget kell kifizetni.) Természetesen mindezt – mint eddig mindenhol – angolul intézzük, ez nem okoz gondot. Persze, ha az ember gavaritye paruszki, az még jobb, ugyanis a hivatalokban (is) sok az oroszul beszélő… Rólunk, magyarokról rögtön feltételezik, hogy tudunk oroszul, de biztos csak azért, mert nincsenek tisztában az elmúlt évtizedek orosztanulási moráljával…

Az igazolvány mellé járt egy „Isten hozott” is, ezt mindenkitől ugyanígy hallottuk, nagyon úgy tűnik, hogy az emberek év(tized)ek múltán is jól emlékeznek még, milyen volt, amikor ők voltak itt újak, nem értettek semmit és nem ismertek senkit… A varázsszó: olé hadas… apróság, mégis nagy dolog, hogy a boltban, a piacon, még a buszon is, egyből másképp néznek az emberre, isten hozott, örülünk, hogy itt vagy…

Az utolsó lépés a nagy adminisztrálós hadműveletben a Befogadási Minisztérium (Miszrad Haklita) ostroma volt, ahova előzetes időpont-egyeztetés után nyertünk bebocsátást

Érdemes a megérkezés után rögtön időpontot egyeztetni. Nekünk már – egy itt élő családtag által – megérkezésünk előtt előre lett időpontunk, de az első héten telefonos megkeresést is kaptunk. (Amúgy is azt vettük észre, hogy a kezünket nem engedték el hirtelen a hivatalos segítőink, pl. a magyarországi, aki a reptéren „utunkra bocsájtott” már rögtön az alija után felhívott, hogy minden rendben van-e, és az ügyünket végigkísérő – izraeli – segítőnk is érdeklődött az első héten, hogy jól vagyunk-e, sikerül-e intézni a dolgokat…ezek is jelképes apróságok, de mégis, egy ilyen helyzetben mennyit jelenthet…)

Itt, a Befogadási Minisztériumban is egy magyarul beszélő segítő várt, aki a banktól kapott papír alapján lekönyvelte, hová küldjék a továbbiakban a befogadási kosár (szál klitá) további részét, illetve megkaptuk az ajándékba kapott héber nyelvtanfolyam (ulpán) „beutalóját” és még egy fontos információt: adandó alkalommal hogyan és hol vezessük be egy szem csemeténket a helyi iskolarendszer hivatalos keretei közé (mindannyiunk, de főképp az ő legnagyobb örömére)…

Ezzel ünnepélyesen véget is ért az adminisztráció első köre, amely közel sem mutatkozott olyan kaotikusnak és idegőrlőnek, mint amire – eddigi életem (leginkább dühítő) ügyintézős tapasztalataira alapozva – számítottam… Mire végigfutottuk eme kört, bátran állíthatom, hogy a mediterrán életérzés alapvető elemei már némileg gyökeret eresztettek bennem, leginkább a tapasztalati úton elsajátított – és lassan már szállóigévé vált – tékitizi… és be kell vallanom, sokkal (de sokkal!) jobban is érzem magam… és mindenkinek csak ajánlhatom: és ….

Minden hét után jön egy következő

Az első hét olyan gyorsan repült el, hogy csak kapkodtuk a fejünket… és bár túlestünk az első körön, várt még egy nagy műveleti halmaz, iskola / lakás / munkahely témakörökben, amiről sejtettük, nem lesz kisebb falat mint az előző…

Meglepő módon a munka-keresés kérdése oldódott meg legelőször, ugyanis elmentünk egy szem utódunk számára beszerezni egy, a Tel Avivban és környékén élő (és közlekedő) ember számára a túlélést biztosítani hivatott kerékpárt (magyar hangja: bicikli)…

Az üzlet meg is köttetett, és Emberem – aki Magyarországon ezzel (is) foglalkozott – ösztönösen nekiállt beállítani a gépet, ami a tulaj figyelmét sem kerülte el. Miután egy – szintén bringaboltos – ismerőse épp munkaerőt keresett, pár nap múlva már Emberem egy fix munkahelyen találta magát, ami persze sokat lendített az anyagi helyzetünk stabilizálásáért beindított folyamaton.

Szerencsére az az aprócska hiányosság sem számított gátló tényezőnek, hogy még egy szót sem tud héberül, főnökei (akik amúgy orosz származásúak) megelégedtek az angol nyelvű kommunikációban rejlő lehetőségekkel. Most már csak az a kérdés, Emberem angolul, héberül vagy oroszul fog-e jobban megtanulni (jobb esetben mindegyiken)…

Az már csak hab volt a tortán, hogy amikor életem párja épp a próbanapját töltötte újdonsült munkahelyén, én valami kósza megérzést követve betévedtem egy ingatlanirodába, ahol épp aznap hirdették meg álmaink otthonát: négylakásos kis kétszintes házban, amely az a tipikus Tel-Avivra jellemző, nagyablakos kis kockaház, sok pálmafával az előkertben, csúnya kis bojlerekkel a tetején és klímadobozokkal az oldalán, amitől olyan romantikusan (és kaotikusan) mediterrán hatást kelt…
A lakás két szobás amerikai-konyhás, teljesen felújított, gyönyörű mediterrán kővel kirakott kis ékszerdoboz, amelyben a nagyszoba fala elhúzható üvegtáblákból áll, és így egybenyitható a kis kertecskénkkel… ahogy megálmodtam legmerészebb álmaimban. Még a bérleti díj is kedvező és a tulaj (akié amúgy az egész ház) meglepően szimpatikus ember!

Azonnal kellett dönteni, mit volt mit tenni, belevágtam adott téma súlyához mérten némileg likacsos angol tudásommal… szerencsére már helyi lakásügyi tapasztalattal rendelkező ismerőseimtől hallottam egyet s mást a bérleti szerződésekről, a közvetítő pedig minden elváráshoz mérten is extra korrekt volt, a (bolti forgalomban készen is kapható) előre nyomtatott (héber nyelvű) szerződésmintát sorról-sorra lefordította angolra, kitöltötte az adatokat, az összeget, és pontosan azokat a kondíciókat javasolta, amire az előzetes infók alapján számítottam. Egy évre kötöttünk szerződést (mint ahogy az általánosan elterjedt), fix bérleti díjjal (+rezsi) azzal az opciós joggal, hogy ha az év lejártával mindenki elégedett, további egy évre kérhetjük a szerződés meghosszabbítását (változatlan bérleti díj mellett!), majd a két év leteltekor, ha maradni szeretnénk új szerződéssel lehetséges.

A fizetési feltételek viszont határozottan eltértek a várttól, méghozzá pozitív irányban!

Az első és az utolsó hónap díját kellett letenni szerződéskötéskor, majd egy hónap múlva az első év további tíz hónapjáról szóló előre megírt, névre szóló, minden hónap fordulónapjára dátumozott csekkjeit átadni… Slussz-passz… se kaució, se két kezes, mint ahogy másoktól hallottam…

Még a vízdíjat is tartalmazó helyi adót (árnonát) is a tulaj fizeti, nekünk csak az áramdíj (meg az öröm) marad.

Igazán felocsúdni se volt időm, már a frissen a kezembe nyomott lakáskulccsal a kezemben méricskéltem az új, még festékillatúan friss és üres kis kuckóban…

A kertben kupacba rakva a felújítás előttről megmaradt bútorok, hűtő, egyebek, és a tulaj (aki a mai napig bármilyen angolul feltett kérdésre következetesen héberül válaszol, ken/lo/beszeder[igen/nem/rendben] variációkban), óvatos puhatolózásomra, miszerint használhatunk-e a bútorokból, nyomatékos beszederrel körbemutatta az udvart, mindent amit akarunk, a többit takarjuk le a sarokban…

Hamar felismertem, hogy ha nem szeretnénk a megálmodott zöld kis oázis helyett egy raktárt a kertünkben, mindent leleményesen fel kell használni… Az ajándékba kapott kanapé, és még pár más mellé a kerti kupacból került minden szükséges bútor a lakásba (némi átfestés és rendbehozatal után), hűtő, bontott márvány konyhalapból márványasztal (letapétázott szabvány pvc-csőből kapott lábakat) íves csőből és dizájn konyhai tölcsérből átlényegült retro-lámpa, egy kis képzelőerő csak… Amúgy megfigyeltük, hogy itt nem évente egyszer lomtalanítanak, hanem a régi (és legtöbbször meglepően jó állapotú) bútorokat szépen kiteszik a ház elé/mellé az utcára, másnak talán pont ilyenre van szüksége… másnapra általában meg is találja új gazdáját.. ha mégsem, hetente körbejár egy markolós teherautó, és elviszi. Mi is így lettünk a márványasztalunkhoz illő négy gyönyörű kárpitozott szék új gazdái, amiket a szomszéd városrészből biciklin hozott haza Emberem… mármint mind a négyet egyszerre, egy bringán.

…egyszóval lett otthonunk, méghozzá nem is akármilyen! Nem volt más hátra, keresni kellett Kisembernek egy iskolát a közelben. Az ingatlanközvetítő említette, hogy a környék legjobb sulija a miénkkel szemközti ház mögötti téren található, vettünk hát egy nagy levegőt (főleg az utód) és egy szép napos reggelen elsétáltunk iskola-nézőbe.

Épp szünet volt, az udvaron nagy csődület támadt körülöttünk, amikor a biztonsági őr (itt a gyerekekre is éppúgy vigyáznak mint a bankokra, sőt!) alapos ellenőrzés után beengedett. Az első utunkba eső tanárt rögtön meginterjúvoltuk, aki rögtön megadta a központ címét, ahol beiratkozhatunk, aztán a beiratkozási papírral együtt várnak szeretettel vissza…

Nagy lendülettel eliramodtunk a városi irodába, ahol csupán azt kellett bizonyítanunk, hogy helyi lakosok vagyunk (a bérleti szerződésünk meg is felelt nekik) és megkaptuk a pecsétes papírt, sőt azzal az ügyintézővel is összefutottunk, akit Rita (a magyar nyelvű segítőnk a Befogadási Minisztériumban) már ajánlott, ugyanis ebben a városrészben (pontosabban önálló város, csak az idők folyamán Tel Avivval teljesen egybenőtt) az iskolai fejlesztésen túl heti háromszori délutáni héberórát is kapnak a bevándorló gyerekek.

Másnaptól így már a hosszúra nyúlt vakáció után újra iskolás lett Emberke, amit nagyban megkönnyített az a -meglehetősen heves- érdeklődés, amivel a többi gyerek (főként a lányok ) fogadták, illetve az a tény, hogy az otthoni hatodik helyett itt már hetedikes besorolást kapott… Így, bár minimális (tízszavas) hébertudással, de annál nagyobb önbizalommal kezdte az iskolát… ami egyébként – eddigi boldog beszámolói alapján – sokkal szabadabb és interaktívabb, mint a magyar sulik; eddig nem rajongott az iskolákért (úgy általában), de most a régi, stresszes kölyök helyett egy felszabadult és boldog gyerek suhan reggelente a suliba…

Most, amikor ezt írom, az új legjobb barátjával épp itt legóznak a szomszéd szobában, héber-angol-mutogatós keverék nyelven kommunikálva… én pedig örömmel konstatálom, hogy új életünk lassan pályára áll… ha nem is földkörülire, de majdnem . Itt vagyunk a világ másik felén, egy hónap se telt el, van otthonunk, munkánk, iskolánk, ugyanis nekem nemsokára elkezdődik az intenzív hébertanfolyam, amire a „beutalót” kaptuk, a suli a tengerparton van, heti öt nap lesz tanulás, reggeltől délutánig, öt hónapon keresztül… ha túlélem, esélyes, hogy majd tudok már beszélni (mármint héberül, magyarul már elég jól megy…), és azt hiszem, akkor leszek igazán itthon…

Sabbath Songs

„Rómában élj úgy, mint egy római”, tartja a mondás, és van is benne valami… bár talán (érthető okokból) nem a legcélszerűbb pont római mondást idézni egy zsidó tradíció kapcsán, de momentán egy idevágó héber mondás egy sem jut eszembe . Az elmélet gyakorlati megvalósítását logikusan a szombattal kezdtem…

Nem állítanám, hogy maga a sábbáth új fogalom lenne számomra, de itt, Izraelben ez is, mint minden más, új értelmet nyert… és állíthatom, igencsak sajátos, a társadalom minden tagját (más és más módon) érintő intézmény!

Nem meglepő módon itt (is) igen széles a skála a vallási törvényeket maradéktalanul betartó konzervatív családoktól a péntek esti szórakozóhelyeket megtöltő srácokig, akik ugyanúgy buliznak, mint a világ bármely más részén… Belátásunk szerint közlekedünk/nem közlekedünk/dolgozunk/nem dolgozunk/elmélkedünk/családi ebédre/parkba piknikezni megyünk… na most ezt az utóbbit (is) kipróbáltuk, és egy egészen új műfajba nyertünk bebocsátást, amit röviden meglehetősen nehéz körülírni.
Afféle hatalmas mediterrán parkot képzeljünk magunk elé, buja növényzettel, tavakkal, szökőkutakkal, focipályányi játszóterekkel, a házunkat megszégyenítő méretű favárakkal, lugasokkal, labirintusszerű ösvényekkel… ha ez megvan, képzeljük bele egy kisváros teljes lakosságát 1-100 éves korig, teljes összevisszaságban fel-alá szaladgáló/bicajozó/görkorizó/hempergő/kacsát etető vagy épp vízbe eséshez készülődő gyerekekkel és a hozzájuk tartozó nagytesóval/apuval/anyuval/nagyival (ha tekintetbe vesszük a családonkénti szokásos három-négy gyereket, ez nem kis logisztikai érzéket kívánó mutatvány)…

Az összes fellelhető zöld felületen családonként (baráti társaságonként) kupacokba rendeződve, teljes kempingfelszereléssel, annyi étellel, amennyi egy kisebb hadsereg heti fejadagja, sűrűn gomolygó, fűszer- (és kissé odakozmált-hús)-illatú füstbe burkolózva… azt hiszem, ez a szabadtéri hússütés a piknik csúcspontja.

Mi még efféle mutatványhoz nem szedtük össze a bátorságunkat, de biciklijeinket halomba rakva felváltva napoztunk/játszottunk/papagájokat lestünk meg és kaptunk lencsevégre, meg efféle jóleső léhaságokkal töltöttük a napot.

Így, hogy sabbatkor nem vásárol/ügyintéz az ember (lévén minden zárva), nem is mos/takarít (olyan meghitt csend honol a házakban, csak a csacsogós családi ebédek hangja szűrődik ki a nyitott ablakokon, hogy vétek lenne bekapcsolni a mosógépet)… tehát marad a valódi pihenés, család/ barátok /elmélkedés /piknikezés/ tengerparti lazulás kinek-kinek igénye szerint… az ember felveszi ezt a ritmust: hétköznapok… ünnepnap… hétköznapok… ünnepnap… és a szombat vallási háttértől függetlenül is betölti a szerepét, megtöri a mindennapokat, kiemel… pont mire rendeltetett…

Azután szombat késő délután, amikor a “kimegy” a sabbath, és mindenki kibulizta vagy cakkosra pihente magát, megmozdul a város, ilyet én még nem is láttam, mintha egy rugóra mozdulna minden, elkezd áramlani a kedélyes tömeg a bevásárlóközpontok és parkok felé, hogy az este kinyitó és éjjelig nyitva is tartó éttermekben, kávézókban és zsúfolásig telt boltokban töltekezzen (vagy költekezzen )…

…mit is mondhatnék… beálltam én is a sorba… tetszik nekem ez a hétről-hétre ismétlődő ritmus a maga változatosságában és visszatérő változatlanságával … és a sabbath eme, kifejezetten izraeli műfaját tekintve, elkötelezett szombat-rajongó lettem elismerem…

Macskakaszting

Mivel lassan már kilépünk az új bevándorló szerepéből és a közepesen beilleszkedett státuszért állhatunk rajthoz, lassan bizonyos kötelezettségekkel kell szembesülnünk… például itt van ez a mini kert az ablakunk előtt, méreteit tekintve két szék, egy asztal(ka), és némi cserepes zöldség mellett egy igazi (bár még csak növendék) pálma, látogatottságát tekintve pedig átlagosan 2-3 ember és kábé 8-10 macska/nap… ebből következik, hogy lassan el kell gondolkodnunk melyik macskát vegyük a nevünkre?… Majd minden kertvárosi ismerősöm öt-tíz macskára tekint mint gondoskodásának alanyára, én meg itt állok, szívemben (és pénztárcámban) momentán egy cicának elegendő hellyel (hiába, mi nők minden kategóriában az egyetlen, nagy Őt keressük ) és választanom kell…

Na, így alakult, hogy a héten non-stop macskakaszting zajlott az ablak tövében. (Elárulom, talán nem is eredménytelenül.)

Az ember azt hinné, ez mérhetetlenül egyszerű, de ha egyik oldalon egy macskaügyileg mereven elzárkózó férj, másikoldalon cicakérdésben elvakult és lelkes gyermek gyakorol erős nyomást, az már némileg nehezíti az ügyet.
És itt vannak az elvárások: csakis pálcikalábú, kistányérszemű, esetlen jószág jöhet szóba, mérhetetlen hálával a tekintetében, berregő kismotorral a torkában, aki teljes bizalommal (és türelemmel) ül az ablakban és a függönyhöz támasztott kis pofájával hűségesen les…

Azért ez a késztetés, hogy beillesszem magam a helyi szokások – néha igen bonyolult – szövevényébe, némileg túlmutat a cica-cécón. Talán azt jelképezi, hogy tetszik nekem ez a világ, tetszenek a néha logikus néha meg az annyira jellemzően kusza megnyilvánulások (a gyakorlati tapasztalatok alapján az oly sokszor emlegetett tékitizi mellé idővel csatlakozott a még gyakrabban hallott balagan is)… és mert olyan jól érzem magam itt, egyre jobban tetszik a sok kopottas ház is a belvárosban, az oldalukon összevissza kígyózó vezetékhalmokkal (igazi balagan), a piac melletti koszos kis sikátor a zöldség- és kartondoboz-maradékokkal, a milliónyi pálcikalábú, kistányérszemű mulya kis dög a kukák alatt (akkor is ha időnként a sötétben halálra ijesztenek!) sőt, még a félszemű, kopott macskák is a sétányon… hát itt tartok.

Ez már kétségtelenül szerelem.
(folyt.köv.)